Tegyünk meg mindent

Pixabay

A karácsony és szilveszter közötti egy hét számomra mindig egyfajta „kegyelmi” időszak volt, amikor a kötelességek könnyű lélekkel elodázhatók januárra. Ekkor hódolhattam a leginkább olvasási szenvedélyemnek.

Kényelmesen letelepszem, körülöttem az új könyvzsákmány darabjai, égnek a karácsonyfa fényei és a gyertyák, elérhető távolságban egy tál sütemény, és én csakhamar átlendülök az író világába. Az idén is van könyv, fa, gyertya, sütemény, de a legfontosabb kellék, a lelki nyugalom, mintha megcsappant volna. Nem tudok úgy elmerülni a képzeletben, mint azelőtt, mert minden pillanatban közbeszól a már két éve tartó kegyetlen valóság.

Van egy ismerősöm, aki mindig félt, ha valami jó volt az életében, mert attól tartott, hogy ezután valami rossz fog következni. Túl szép, hogy igaz legyen, vagy legalábbis sokáig tartson, szokta mondani. Én meg csodálkoztam, hogyan lehet így élni. Mert amikor rossz, akkor rossz, amikor meg jó, akkor jön a rossz? Hát, nem jó ez így, gondoltam. De most már értem. Mert tapasztalom. Hogy egy konkrét példát mondjak, volt egy jól sikerült családi Mikulásunk. Kicsi unokám boldog, három élő Mikulással is találkozott. Mindenki örül tiszta örömének. Másnap kiderül, hogy covidos az óvó néni. Mivel van egy csecsemő unokám is, őt védendő kettéoszlik a család, az egyik fele megy a nyári házba, a másik otthon marad. A szerencsére tünetmentes kisgyerek antigéntesztjei negatívak egészen a hetedik napig, csak ezután lesz pozitív, amit a tizedik napon vett PCR-teszt is megerősíti, így a karantén tovább húzódik (nyári házból haza, a fertőzetlen csapat pedig jön hozzánk). Nem mellékes, hogy az óvoda viszont tíz nap után kinyit, mert az unokánkon kívül állítólag senki sem jelentett pozitív gyermeket. Hát persze hogy nem, mert ha a gyerekeknek nem volt semmi bajuk, akkor a szülők valószínűleg kihagyták a tesztet, kommentálta az esetet egy egészségügyben dolgozó rokon. Pedig ahol egy fertőzött gyerek van, ott biztos volt több is, tette hozzá, s ezek most szépen mennek óvodába. S ez a következő ok, ami megbontja a lelki nyugalmamat: az emberi felelőtlenség. Nem új dolog ez persze, hiszen mindig voltak, akik nem átallták elvinni tüsszögő-köhögő gyermeküket az óvodába, míg mások az első köhintésnél otthon tartották a sajátjukat, hogy ne betegítse meg a többieket.

Igen, mintha én is kezdenék félni örülni. S ha csak én érezném így, nem is említeném. Azért írom le, mert a közhangulatban is ez köszön vissza. Nagy gondban vagyunk. S a gondokkal kapcsolatban írja Dale Carnegie, hogy képzeljük el a legrosszabbat, ami megtörténhet, és tegyünk meg mindent, amire képesek vagyunk, hogy ne következzen be. A legrosszabb, hogy meghalhatunk. Ez ellen csak azt tehetjük, hogy élünk a védekezés összes lehetőségével. Máskülönben – hiába áltatjuk magunkat – a jövő évben is sokan fognak Covidban elmúlni. Nekik már nem lesz vigasz, hogy szerencsére sokan is fognak születni. Köztük egy újabb picike kislány, az én harmadik unokám.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?