Retúr

A távolságot – mint üveggolyót – tehát megkaptuk. De tudunk-e mit kezdeni egymás közelségével? Például a szociális hálón? Ahol minden egyes felhasználó valójában telepes. Jöttment. Elég csak regisztrálnunk, hogy rendelkezésünkre álljon a parcella, ahol engedélyek beszerzése nélkül mindenki a saját szokásrendje szerint alapíthat települést. De ahány ember, annyi kis globalizált falu. És ahány ismerőse van, annyi virtuális lakóhelye. Csak nézőpont kérdése, hogy ki hol van otthon. És már kész is a perpatvar. Szenvedélyes újmédia-fogyasztó vagyok, nincs miért kritizálnom, de egy dolog azért nagyon izgat. Nem túl egyszerű a feljutás, ahhoz képest, hogy mégiscsak az egész világra kiterjed ez a háló? Nem túl rövid ez az új világba vezető út? Fel vagyunk mi arra készülve, hogy egy szempillantás alatt hagyjuk el a privát kis bolygónkat? Bírjuk mi ezt a mentális terhelést?Egyes telepes polgártársaim ténykedését elnézve…, hát, hogy is mondjam? Nagy a légszomj. Masszívan megy a csoportos hallucináció. Járványszerűen terjed az agorafóbia. Eszmei szkafander nélkül nem bírják a kibertér szabadlevegőjét.Az talán túlzás lenne, ha előtte hónapokig kellene hánykolódnunk a kiberóceán hullámain, hogy érzékeinket is felkészítsük a csillagkapun való átjutásra, bár kétségkívül sokunkra ráférne egy kis gyorstalpaló a vízijártassági engedély megszerzéséhez. Azt viszont már hasznosnak tartanám, ha a jelszó megadása után megjelenne egy hostess, portás vagy recepciós – beállítástól függően –, aki kívánna nekünk valami cukit. Visszafele pedig elköszönne. Semmi ellenőrzés, semmi macera. Csak egy kis érzéki checkpoint. Egy memento vitae. Egy kísérletet megérne. Ki tudja? Ha nem törne is ki a virtuális világbéke, talán többekben megnőne az az igény, hogy a megosztott tartalmak legalább köszönőviszonyban legyenek a valósággal. És akkor talán mi is közelebb jutnánk egymás megértéséhez, mint a legendabeli keresztes vitéz, Makó Jeruzsálemhez.