Pénz a kultúrában

Pedig az általános közvélekedéssel ellentétben (ha van egyáltalán ilyen, mert a kultúra mindenféle közvélekedés perifériáján helyezkedik el) igenis van pénz a kultúrában. Már ami az ezzel a címkével ellátott fejezetet illeti az egyes államok költségvetési táblázatában.  Magyarországon például az történt tavaly, hogy a Magyar Művészeti Akadémiának kétmilliárd forintért (ez több mint hat és fél millió euró) vett a kormány palotát az Andrássy úton. (Azóta már egy MMA-szálloda kialakításáról is beszélnek.) Annak az MMA-nak, amelynek vezetője Fekete György, a magyar kultúrpolitika, hm, mondjuk úgy, egyik legmegosztóbb alakja, és aki most kitalálta, hogy saját képére formálja át az eddig viszonylag megbízhatóan működő Nemzeti Kulturális Alapot. Azt a Nemzeti Kulturális Alapot, amely a szlovákiai magyar kultúra támogatásának is fontos forrása, s amely hasonlóan működik, mint a nemrégiben a Marek Maďarič szlovák kulturális miniszter által létrehozott szlovák Művészeti Alap. Az MMA mértéktelen térnyerése (hogy megint egy eufemizmust alkalmazzunk) alaposan rányomhatja a bélyegét tehát a szlovákiai magyar kultúrára is. Mindez nem azt jelenti, hogy nem lesz pénz, csak máshogy fogják osztani – ahol ugyanis eurómilliókat költenek palotákra, ott nehéz lenne pénztelenségről beszélni.  Ebben a kontextusban is érdekes, hogy a szlovák parlament a héten elutasította a Kisebbségi Kulturális Alap létrehozásáról szóló törvényjavaslatot. A közvélekedéssel ellentétben a kisebbségi kultúrában is van pénz, még ha nem is annyi, hogy többmilliós székházakra lehessen költeni. Annyi viszont igen, hogy a megfelelő szabályok mellett egy olyan kiegyensúlyozott intézményrendszer működhessen, amely hosszú távra biztosíthatja a kisebbségi kultúra fennmaradását. Jelenleg ilyen intézményrendszer nincs, egyedül oktatási intézményeink vannak (még), viszont a kulturális struktúrák a végsőkig kiszolgáltatottak és törékenyek. A Kisebbségi Kulturális Alapról szóló törvényjavaslat több pénzt is irányzott volna elő a kisebbségi kultúrára – nem ez lett volna azonban a legfőbb haszna, hanem hogy átláthatóbbá tette volna a pénzek elosztását. A jelenlegi, csaknem négymillió euró jelentős része ugyanis úgy folyik el, hogy hosszú távú kulturális építkezést nem tesz lehetővé. Például azért sem, mert a szakmai szervezetek beleszólása az elosztásba minimális, a kulturális pályázatokról hivatalnokok döntenek – a döntések jelentős részét olyan személyek hozzák meg, akik általában még azt a nyelvet sem beszélik, amelyen az adott projekt megvalósul.  Mára nem maradtak szlovákiai magyar főállású irodalmi szerkesztők, a folyóiratok egyik évről a másikra élnek, a könyvkiadók hobbiegyesületekké alakulnak, miközben egyre csak burjánzanak a különféle „nemzetiségi fesztiválok”, amelyeket mindenki falunapnak hív, de ha egy pályázó a benyújtott projektben „népművészeti fesztivál”-ról ír, a hivatal így is kezeli. Mert falunapot a hivatalos szabályok szerint nem lehet támogatni, de minden bizonnyal itt csak az elnevezéseket vizsgálják.  Bár a Smer frakcióvezetője úgy nyilatkozott, a választások után elképzelhetőnek tartja a törvény elfogadását, s ezzel mintha még egyszer szembeköpött volna mindenkit, akit ez az ügy érdekel. A választások után minden megtörténhet, ezt elég jól tudjuk. Aminek lehet örülni, hogy végül is pénzből nem lesz kevesebb. Meg lehet tehát élni a kultúrából, csak másképp kell hozzáállni. Igazából az sem kell hozzá, hogy az ember egész életében egyetlen könyvet is elolvasson.