Egy majommama kérése

Phaedrus írta, az ókori római mesemondó. Azzal kezdődik, hogy Jupiter, az istenek atyja, aki gyermekekkel áldotta meg az élőlényeket,egy alkalommal a többi isten társaságában elégedetten szemléli a teremtményeit. Fölvonulnak mind az állatok, magukkal hozva bájos kicsinyeiket. Megjelenik az ember is, karján rózsás arcú fiacskájával. Jupiter és kollégái gyönyörködve nézik a karcsú őzgidát, a gömbölyű medvebocsot és a többi csemetét, de a sornak még nincs vége. Phaedrus így folytatja a történetet: 

„Még hátra volt egy: a majommama kisfiával. Féltékenyen és gondosan szorította keblére a tömpe orrú, meztelen, csúf kis jószágot. 
Bizony, semmi szép nem volt szegénykén: fülig érő szája, apró pislogó szeme, ráncos pofácskája szinte visszataszítónak látszott. Jupiter, amint meglátta, jóízűt nevetett, s a többi isten is, mintha csak példát vett volna róla, harsányan elnevette magát. 

A szegény megcsúfolt majommama megállt az istenek gyülekezete előtt, szemrehányóan rájuk tekintett, és szomorúan ezt mondta: Jupiter és ti istenek, ti fényben és dicsőségben fürödtök, tiétek a világ minden kincse, pompája és szépsége, de nekem a gyerekem, ez a kis majom az egyetlen kincsem. Hát miért nevettek rajtam, hiszen énnekem ő a legszebb az egész világon!” 

Kislány voltam, amikor először olvastam ezt a mesét, de máig emlékszem, milyen mélységesen megrázott. Egyrészt azért, mert mindig is szerettem a majmokat, sosem láttam csúnyának őket, inkább vidámnak és aranyosnak. Másrészt a bennem levő nő már akkor, sok évvel gyermekeim születése előtt átérezte a majomanya fájdalmát. Elképzeltem, ahogy ott áll örvendezve, mígnem fokozatosan tudatosul benne, hogy kigúnyolják őt és a gyermekét, aki ott ül a karján, s mit sem értve az egészből, ártatlan lélekkel mosolyog.  Most is elképzelem, s érzem, hogy tőr döfi át a szívét, mint egy másik, egy híresebb anyáét, akinek a fiát, ugyancsak ártatlanul, értünk meggyilkolták. S könnybe lábad a szemem, mert ma már nekem is vannak saját majmocskáim, és tudom, hogy mindegy, milyen a mi gyermekünk, szép vagy csúnya, szófogadó vagy pernahajder, egészséges vagy beteg, fekete vagy fehér, akkor is szeretjük. Ő akkor is a mi kincsünk. Vagy ahogyan egy nemrég készített felmérésem során egy többszörösen sérült gyermeket nevelő édesanya írta: „ő a mi ajándékunk, gyermekeink közül ő tud a legjobban szeretni, együtt érezni, örülünk, hogy köztünk van, örülünk minden egyes napnak.” 

Kedves világ, s ti, istenek, ne rontsátok el az örömünket. Óvjátok a gyerekeinket.