SOROZATDARÁLÓ: Az emberrabló, aki családot akar

A thriller műfaja az utóbbi években gyakorlatilag kikopott a mozivásznakról, viszont a dicsősége nem ért véget, pusztán annyi történt, hogy a streamingszolgáltatókra költözött. A zsáneren belül külön kategóriát képviselnek a sorozat­gyilkosos thrillerek, és hellyel-közzel a Netflix legújabb, hatrészes minisorozata, a Drága gyermek is közéjük sorolható. Azért csak hellyel-közzel, mert itt a sorozatgyilkosnak nem célja a gyilkolás, a hullák inkább járulékos és elkerülhetetlen veszteségként könyvelhetők el a nagy terve végrehajtása közben. Isabel Kleefeld showrunner egy Romy Hausmann által írt regényből dolgozhatott, és jó eséllyel a minisorozat volt az egyetlen járható út az adaptációhoz. A sztori egyszerűen túlzottan sokfelé ágazik, túl sok szereplőt mozgat, ráadásul túl gyakorta él a flashbackek eszközével ahhoz, hogy ezt az egészet lehetetlen legyen egy kétórás nagyjátékfilm formájában elmesélni, annyi viszont nincs benne, hogy egy 8-10 epizódos, pláne többévados sorozat is kijöjjön belőle.
Egy elhagyatott erdei úton járunk, ahol egy nőt elgázol és cserben hagy egy autós, de az elmenekülése előtt azért még kihívja hozzá a mentőket. Csakhogy a nő nem egyedül van: egy 12 éves forma kislány is ott van vele sértetlenül. A kislány viselkedéséből a kiérkező rendőrök sejteni kezdik, hogy valami nem stimmel, ráadásul a nőn csak egy hálóing van az erdő közepén… Bónuszként pedig az egyik nyomozó gyanakodni kezd, hogy az áldozat talán egy tizenkét évvel ezelőtt elrabolt fiatal nő lehet, akit ő éveken át keresett.
A Drága gyermek egy ravasz, fordulatokkal és meglepetésekkel teli ördögi kirakósjáték és egy pszichológiai thriller ügyes keveréke, csakhogy idővel az előbbi jóval dominánsabbá válik az utóbbi kárára. Az ügyes információadagolásnak hála a cselekmény sokáig tartogat nekünk meglepetéseket, ám idővel azt éreztem, talán erősebb lenne a végeredmény, ha az alkotókat jobban érdekelnék a saját karaktereik annál, mint hogy unos-untalan sokkolni akarják a nézőket valami váratlannal. Ehhez néha sajnos a logikát is sutba kellett hajítaniuk, és a sorozat nyomozóit is ostobábbnak kell beállítani annál, mint amilyenek valójában, de a miniszéria egyik vitathatatlan erőssége, hogy az ilyen húzások nem annyira a nézése közben, inkább csak utána kezdik zavarni az embert, miután elkezdett gondolkodni a látottakon. A cselekmény időnként A szoba című Brie Larson-filmet is idézi, bár az a mozi sokkal finomabb eszköztárral dolgozott, mint a Drága gyermek.
A hibái ellenére a hatrészes széria könnyen berántja az embert, és ha nem vigyázunk, egyvégtében ledaráljuk az egészet. És fanyalogni talán fogunk a végén, de megbánni a rá szánt időt biztosan nem.

Tóth Csaba