Nenadics elszabadult, döntős a Veszprém – helyszíni beszámoló Kölnből

Megsüketültem. Nem bánom.

Vannak sportesemények, ahol a sajtó munkatársai részére készített „media guide”-ban az is fel van tüntetve, hogy a sajtószektorban megengedhetetlen a „túlzott” szurkolás. A férfi kézilabda Bajnokok Ligája kölni négyes döntője szerencsére nem tartozik közéjük.

Hogyan is tartozhatna, amikor a sajtóhelyekkel szomszédos szektorban helyet foglaló Kielce-szurkolók gyakorlatilag a nyakunkban lógnak, úgy éneklik, hogy „Óóóó, Iskierka”. A biztonságiaknak esélyük sincs, nekik kellene valahogy fenntartani a korridort a lengyel tábor és a sajtópáholy között, de egy aranyfogú Kielce-fan elkapja az egyik fiatal biztonsági két karját, úgy emelgeti ritmusra, miközben a srác könyörög a szemével, hogy mentsük meg. Hangot kár lenne kiadnia, addigra mindnyájan megsüketültünk.

Álomszerűen indul a meccs, 4:0-ra vezet a Veszprém a negyedik percben, jó lenne, ha ez egy gála lenne, de már a gondolat megszületésekor nyilvánvaló, hogy férfikézilabdában nincsenek gálameccsek, tíz góllal megnyert elődöntők, hogy ez még szoros lesz.

Aztán úgy tűnik, hogy mégsem, Sterbik varázsol a kapuban, mutassák meg azt a bolygót, ahol a kézilabdakapusok születnek, mert hogy nem erről a világról valók, az tuti.

És akkor feljön a Kielce egy gólra, Sterbik pedig lent marad. Ilyen pillanatokon szoktak elmenni meccsek. Sterbik fájdalmas arccal fogja a lábát, a veszprémi drukkerek megkövülten néznek.

A meccs pedig kezd egy szokásos Veszprém–Kielcévé változni, egy szokásos, szoros, hajtós, küzdős, hibáktól sem mentes csatává, ahol hol az egyik, hol a másik csapat vezet.

Nincs jó érzésem, írom a félidőben egy barátnak, nekem sem, írja vissza – még szerencse, hogy a kézilabda-eredmények nem a külső szemlélők érzései alapján születnek meg.

A Veszprém támadásban túl sokat hibázik, Mikler pedig jól véd ugyan, de a Kielce játékosai tőle nincsenek úgy megilletődve, mint Sterbiktől. Sóhajtozunk a sajtószektorban, „take it easy” – mondja az aranyfogú, és az asztalomra könyökölve ordít egy lengyel gólnál.

A második félidő kilencedik percében Blagotinsek piros lapot kap, a Kielce-szektor pedig megvadul, fütyülnek, szitkozódnak, kezüket rázzák Blagotinsek felé, s amikor Alex Dujshebaevet kiküldik két percre, jó, hogy fel nem borítják az asztalainkat. Közben megvetően néznek ránk, a „dzennikarzi”-ra, miután már leszűrték, hogy az ellenféllel szimpatizálunk.

És. Akkor. Minden. Megváltozik.

Idő: 39:40 – Lékai átlövés, 19–18 a Veszprém javára.

Idő: 40:20 – Nenadics labdaszerzés, lerohanás, üres kapuba, 20–18.

Idő: 40:58 – Nenadicshoz pattan a labda, üres a kapu, egészpályás, 21–18.

Idő: 41:34 – Mikler véd, Gajicé a labda, üres a kapu, egészpályás gól, 22–18.

Felállva tombolunk a sajtószektorban, az aranyfogú a lépcsőre roskad, helló, haver, take it easy!

Nenadic on fire, whole Kielce is terrified – jár a fejemben az Ajax futballistájáról, Dusan Tadicsról elhíresült dal módosított verziója, mert a Veszprém szerb irányítója totálisan elszabadult, megvadulva lövi a gólokat, végül 12-nél áll meg.

A Veszprém viszont nem áll meg. A Veszprém vasárnap döntőt játszik a Bajnokok Ligájában, története során negyedszer. Az eddigi hármat elvesztette. Legfőbb ideje, hogy ez megváltozzon.