Nagyon akart egy kiskutyát, ezért kijutott az olimpiára

Súlyos csípőficammal született, amit ráadásul későn diagnosztizáltak nála, de ez nem akadályozta meg abban, hogy sportoljon.

A fáról lógva

Édesapja katonákat gyakorlatoztatott, nem álltak tőle távol a kemény módszerek. Begipszelt csípőjű kislányát jó időben egy vastag faágra, kevésbé jó időben az egyik szobaajtó felső szegélyére függesztette – amikor a gipsz levétele után a kis Marianna tornára kezdett járni, társaival ellentétben a sok függeszkedéstől a karizmai is nagyon erősek voltak.

„Mindig is szerettem fára mászni, a tornában is a korlát volt a kedvencem, ráadásul repülni is lehetett rajta. Az ugrást is azért szerettem, mert repültem, a gerenda volt a legkevésbé kedvelt számom” – idézte fel a gyerekkorát és tornászkarrierjének kezdetét a 68 éves Marianna Krajčírová-Némethová.

Nagyon akart egy kutyát

Tornázni mindig szeretett, de sosem tervezte, hogy élsportoló lesz. Az édesapja azonban határőrökkel is dolgozott, és amíg a katonák gyakorlatoztak, a kis Marianna a farkaskutyákkal játszott. Annyira vágyott egy kutyára, hogy bármit megtett volna érte. „Panelházban laktunk, és édesapám azt vallotta, a kutya nem a panelbe való. Egyszer viszont azt mondta: ha kijutsz az olimpiára, akkor lehet egy kutyád!” – mesélte Krajčírová-Némethová, akit ez annyira motivált, hogy 16 évesen a csehszlovák küldöttség legfiatalabb tagjaként ott volt a tokiói játékokon.

A csapattal ezüstérmes lett, egyéni összetettben pedig a 22. helyen végzett, de még ennél is nagyobb volt az öröme, amikor hazatérve végre befogadhatott egy kutyát. „Zorának hívták, nagyon szerettem, és ahogy csak tudtam, törődtem vele. De mivel sokat kellett utaznom, a szüleim még többet foglalkoztak vele, mint én” – mondta nevetve az egykori kiváló tornász.

Čáslavská szárnyai alatt

A mexikói olimpián is tagja volt az ezüstérmes csapatnak, az egyéni eredményei közül az 1967-es amszterdami Eb-n elért bronzérmet tartja a legértékesebbnek. „Minden szeren bejutottam a döntőbe, és korláton harmadik lettem” – jelentette ki büszkén Krajčírová-Némethová, aki a csehszlovák csapat egyedüli szlovák tagjaként soha nem tapasztalt semmi kellemetlenséget. Věra Čáslavská rögtön a szárnyai alá vette, mindig ott volt mellette, ha tanácsra vagy bátorításra volt szüksége. Věrkáról azóta is a legnagyobb tisztelettel beszél, kiemelve, hogy kivételes tehetsége ellenére sem hordta fenn sosem az orrát.

Unokája is követheti

A szlovák tornasport legeredményesebb versenyzője aktív pályafutása befejezése után edzősködéssel foglalkozott, de a kilencvenes évek elején a megromlott viszonyok miatt Olaszországban próbált szerencsét. „Nem gondoltam volna, hogy húsz évet töltök kint. Elindítottam négy klubot és tíz tornatermet, kineveltem az utódomat” – sorolta a külföldi eredményeit Krajčírová-Némethová, aki öt éve tért haza.

Lánya Szlovéniában él, kis unokája szlovén színekben tornászik, és ha sikerrel veszi az olimpiai kvalifikációt, akkor ő is épp 16 éves korában versenyezhetne 2020-ban Tokióban. „Szép lenne, ha a nagymamája nyomdokaiba lépne. A saját szememmel láthatnám, mert készülök Tokióba!” – hangsúlyozta a szlovák sport legendája, akit tavaly Sportlegenda címmel tüntetett ki a Sportújságírók Klubja.

Profi edzők, új sportszerek

Némethová-Krajčírová a szlovák tornasport jövőjét nem látja rózsásan. Szerinte ezt a nehéz sportágat nem lehet eredményesen űzni önkéntes edzőkkel, régi szereket használva: „A tornasport fejlődését nagymértékben az új, rugalmasabb sportszerek váltották ki, és ha nálunk még mindig a nyolcvanas évekből való gerendákon és korlátokon tornásznak, nem tarthatják a lépést a világ élvonalával. Profi edzők és korszerű sporteszközök kellenek, addig nem lehet keresnivalónk nemzetközi szinten.”