Társulat helyett előadásokhoz kötődik Hernádi Judit

Idősödő takarítónőként szeret bele egy bevándorlóba A félelem megeszi a lelket című Fassbinder-műben. Vannak mostanában valamiféle félelmei? Vagy csak aggályokat, kétségeket gyűjt az évek múlásával?

Kétségek lehetnek. Aggályok is. A félelem egészen más. Ha nem optimista, vagy nem rózsaszín ködben él az ember, az még nincs ellentétben a félelemmel. Az pedig nem baj, ha látja a valóságot. Attól, ha csak lehet, nem kell félni. Nem szabad a félelemnek engedni. Az a baj, hogy manipulálják az embert. Félelemből csak azt tudja csinálni, amit a másik akar. Mondhatnám azt is, hogy félek kilépni a színpadra, de inkább úgy fogalmazok, hogy néha nincs kedvem.

Ha olyan a darab?

Ez tőlem függ. Mindegyik előadásomat szeretem. A Fassbinder-darab díjat is hozott. Mondják, nem gondolták volna, hogy így is tudok játszani. Akkor most kiderült, hogy tudok. Attól függ, mit kérnek tőlem, úgy játszok. A Menopauzát is szeretem. Az kifejezetten szórakoztató előadás. Arra most nagyobb szükség van. Én ezt egyáltalán nem bánom.

Van, aki szórakozni megy a színházba, és nem szenvedni, mert repülni akar utána.

Komoly előadásoktól is lehet repülni. Csak úgy mondom. Attól, hogy valakinek gondolata van, még tud repülni.

Kellemes érzés lehet, hogy most csupa olyan előadásban szerepel, amit szeret.

Igen. Amihez kedvem van.

Horoszkópot készít még?

A saját szórakoztatásomra és egy-két barátomnak.

A számmisztikában is otthon van?

Abban nem.

Akkor lehet, hogy most érdekes megállapításokkal szolgálok. A számmisztika szerint ugyanis a névszám legalább annyira befolyásolja az életünket, mint a születésünk időpontja. A Judit számértéke pedig 1.

Az jó.

Sorolom, mi van mögötte. Határozott.

Mondhatnám.

Kreatív.

Az vagyok, csak nem a kezemmel.

Egyszerű.

Néha túl. De igen!

Ugyanakkor összetett személyiség is.

Célratörő vagyok. Inkább így mondanám az egyszerűt. És hogy összetett is vagyok? Könnyű ilyet mondani. Ebbe minden belefér.

Merész és vállalkozó szellemű.

De csak agyilag. Semmi magasság, semmi labdajáték, semmi ilyesmi.

Szeret győzni.

Nem tudok veszíteni, de nem szeretek másokat legyőzni. Magát a versenyt sem szeretem.

És ha legyőzi valaki?

Olyan nincs. Nem hiszem, hogy útjában lennék bárkinek.

Talán mert maga az út.

Na, ilyen szépet én nem tudok mondani.

Folytatom. Gyakran beavatkozik mások életébe.

Ez igaz. De már csak akkor, ha kérik.

Ha segíteni kell?

Erre gondoltam.

Lányára, Zsófira, a Honeybeast énekesnőjére, gondolom, nagyon büszke.

Az vagyok, igen!

Kettőjük kapcsolatán mennyit lendített a közös könyvük, amelyben sok mindent elárulnak egymásról?

Rengeteget. Ennek a nagy beszélgetésnek köszönhetően sokat változott a viszonyunk.

Közelebb kerültek egymáshoz?

Abszolút. A bajokon keresztül. A bajok árnyékában. Elment a kutyánk nemrég. Az mindkettőnket nagyon megviselt. Azt együtt, ketten csináltuk végig. Másoknak, akiknek nincs kutyájuk, tudom, ez semmit nem jelent. De a miénk családtag volt.

Még mindig az 1. Alkotó személyiség.

Jó!

Az önbizalma elegendő ahhoz, hogy az ötleteit megvalósítsa.

Ez is jó! Visszatekintve is.

Könnyen ismerkedik, mégsem marad nyugodt a másokkal való érintkezés során.

Ez nem ilyen egyszerű. Én már nem szeretek senkivel „ismerkedni”. Én ezt már nem bírom. Nem kell. Elég az, aki van.

Elszánt, de ellentmondásos.

Ez is rendben. Mondjuk, így is van. Mindenkiben van ellentmondás.

Életét alapvetően meghatározza a múlt és az édesanyjához való viszonya.

Érdekes.

Mert inkább apás volt?

Igen. Ettől függetlenül mégis azt mondom, az anyámhoz való viszonyom is meghatározó volt. Nagyon szerettem az édesanyámat. Ő olyan áldozat típus volt. Ez nem azt jelenti, hogy verték őt. Egyáltalán nem. Áldozatnak lenni belső attitűd. Azt gondoljuk, hogy egyvalaki miatt vagyunk szerencsétlenek. De bárki, sőt bármi miatt is. Még az ajtó vagy az asztal miatt is. Vagy a szomszéd miatt. De szerencsétlen vagyok! – szoktuk hallani. Én nem vagyok ez a típus. Engem mindig sarkallt, hogy megmutassam az anyukámnak, hogyan léphet ki ebből.

Az egész életemet meghatározta, hogy közben ugyanazokat a dolgokat léptem, amit ő, csak én ott tudtam hagyni, vagy elmentem belőle. Én is korán mentem férjhez, mint ő. De én nem maradtam benne. Ilyen és ehhez hasonló dolgokra gondolok. De erre már csak akkor jöttem rá, amikor ő elment.

Fontos útravalót kapott tőle. „Ne fogadj el semmit, lányom, mindennek ára van.”

Igen, ezt mondta.

És azóta ehhez tartja magát?

Igyekszem. De mondott ő mást is. Például azt, hogy hatvan körül már ne egyek mások előtt.

Miért ne?

Mert én habzsolva eszem. Nyilván az volt a fejében, hogy egy öregasszony, aki habzsolva eszik, borzasztó látvány. És igaza volt. Még ha ez így kimondva szórakoztató is.

Két híres Judithot ismerünk az egyetemes festészetből. Giorgione műve az egyik, Klimté a másik. Ha az utóbbit nézem, nem kevés hasonlóságot látok kettőjük között.

Igen? Én is nagyon szeretem azt a képet. Gyönyörű.

Lehet, hogy a szecesszió korát is közel érzi magához?

Azt is szeretem, igen.

De most egészen másfajta életet fog élni, mint Klimt mondén Judithja. Építtetett egy házat a Balatonnál.

Még egyszer ilyenre nem vállalkozom, az biztos. Baromi nehéz. Nem átépítés volt, hanem építés.

Csendre, visszavonulásra vágyik? Menedékhelyre? Elhagyni a nyüzsgő várost?

Nem tudom. A barátnőm dumált rá, bár régóta szerettem volna valamit a Balatonnál. Zsófi is nagyon vágyott ilyesmire. Zöldség közepén levő valamire. Én meg nekivágtam, és végigcsináltam. Kész a ház. De nem költözöm oda, csak majd néha odamegyek. Szerencsére nincs olyan messze. Száz kilométer Budapesttől. Az nem nagy távolság. Kertet kell csinálni még.

És majd ültetni, kapálni, gyomlálni.

Azt meghagyom Zsófinak. Én majd kitartón nézem és csodálom.

És ott fogja élni öreg napjait.

Ott akarok elpusztulni. Igen.

Elpusztulni? Szörnyen hangzik.

Nekem tetszik. De már közel állok hozzá, úgyhogy hagyjuk a fenébe!