A szeretet hatalmával

Dalai üzenetek, három percben kisregények, lelki diagnózisok és közéleti helyzetjelentések, nem egy esetben himnuszok. Lázmérők a társadalom hóna alatt. Hogy rádióban és televízióban mostanság mégis ritkán hallhatók? Ennek egyetlen oka van. Azok szemében, akik döntenek e téren, ő is „áruló”, mert a szebb jövőt máshogy képzeli el.
 

Legutóbbi albumának címadó dalát Milos Forman legendás alkotása, a Tűz van, babám! ihlette. Ilyen mély nyomot hagyott az emlékeiben a film?

Nem vagyok olyan mélyen otthon a filmművészetben, de a hatvanas évek végi kultúra, különösen a csehszlovákiai eseményekhez vezető, amely az egész világon azt az érzetet táplálta, hogy megváltoztathatók a merev társadalmi rendszerek, nagy hatással volt rám. A csehek ma is jobban állnak e téren, úgy látom. Ott talán kedvezőbb a társadalmi állapot. Magyarország helyzete elszomorító. A kilencvenes évek végén jobban érezhette minden magyar állampolgár, hogy büszke az országára, mert azok közé az országok közé tartozott Kelet-Európában, főleg ’56-os reputációja következtében, amelyek a nyugati szabad kultúrát, szabad társadalmi rendszert magukénak érezték, és követni szerették volna. Ehhez képest most nagyon a sor végén kullogunk. De ha már szóba került egy film, említenék egy másikat is. Nekem visszatérő emlék Fellini alkotása, Az édes élet is, valamint az ahhoz kapcsolódó ifjúkori álmodozások, elképzelések. Bár meglehetősen kritikus hangvételű a film, itt, a vasfüggöny mögött mégis azt az érzést táplálta bennünk, hogy valahol túl az Óperencián igazán édes az élet, hiszen ott fantasztikus dolgok történnek. Hosszú ideig elhúzódott ez a reménytelen szerelmünk a Nyugat irányába, hiszen jó pár évet kellett várnunk, amíg az ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok végleg eltávoztak. A rendszerváltás után ebből a reménytelen szerelemből nagyon gyorsan bontakozott ki a beteljesült csalódás.

Gyűlnek a, gyűlnek a, gyűlnek a, gyűlnek az elveszett illúziók, énekelte egykor a Fonográf együttes tagjaként. Maradtak még illúziói egyáltalán?

Ma már olyan érzésem van, mintha a hatvanas évek kulturális pezsgése lett volna egy hosszabb kulturális ciklus tetőpontja. Azóta mintha folyamatosan csalódások és kiábrándulások sorozata lenne az élet. Lehet, hogy ez azért is van, mert én a háború után születtem, és számomra a hatvanas évek volt az eszmélkedés és a felnőtté válás időszaka. Akkor alakult ki az a szemléletem is, ami a mai napig tart, aminek az az alapja, hogy a második világháború borzalmai, tragédiái után úgy tűnt, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete mintha egyetértésre jutott volna abban, hogy mi az, amit a jövőben el kell kerülni. Elfogadta ugyanis az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Azt a közös egyezményt, amelynek elérésére minden népnek, nemzetnek törekednie kell. Azzal, hogy a kelet-európai országok is beléptek az ENSZ-be, elfogadták ezt a közös nyilatkozatot. Én azóta sem gondolom, hogy ettől az eszménytől el kellene térni, vagy nem ez lenne a cél, az eszményi vágy, a polgári demokrácia. Okos emberek gyülekezete tárgyalja meg közös dolgainkat, és ne öntörvényű, diktatórikus rendszerek próbálják a hatalmukat minél tovább fenntartani. Szomorú erről beszélni, miközben több mint egy éve tart az orosz–ukrán háború. Kiábrándult vagyok sok tekintetben. Elmúltam hetvenhét éves. Ilyenkor az ember már nem változik nagyon sokat.

Ebből a lelkiállapotból könnyebben születnek dalok?

Az ember akkor ír dalokat, amikor valamilyen lelki megrázkódtatás éri. De egy ideje elég rezignált nyugger vagyok. Nem nagyon lehet már kimozdítani ebből az állapotból. Az utóbbi tíz évben három lemezem készült. Úgy gondolom, ezek tisztességes, jó munkák, jó dalok, amelyek viszont már nem jutnak el olyan módon a közönséghez, ahogy azelőtt. Zavar, hogy a média annyira negligál, hogy már szinte nem is vesz tudomást arról, hogy létezem és dolgozom. Ebben a helyzetben felerősödött a koncertjeim jelentősége. Az előadások váltak számomra fontossá. A közönséggel így aztán már csak a fellépéseimen találkozom, hiszen máshol nem nagyon tudnak meghallgatni.

A közönsége azonban hűségesen követi.

De ez alapvetően az a korosztály, amelyhez én is tartozom. Az a nemzedék, amelynek a többsége ma már nyugdíjas.

És a fiatalok?

Ezt nem érzékelem, hiszen ebben a műfajban fokozatosan jönnek az újabb és újabb generációk, és mindenki a saját maga hangját keresi. Olyan mennyiségben születnek új dalok, hogy gyakran olyan érzésem van, mintha egy oldtimer kocsihoz lennék hasonlatos.

Ami szép, fényes, megbízható, és nem kis értéke van.

De harminc év után, ha még működik, kérhet egy OT rendszámot mint muzeális minőségű gépjármű. Igen, én is működöm még, de már muzeális minősítésű rockzenész vagyok. Egy korszak tárlatvezetője a Magyar Zene Házában.

Tetemes életművel, konstans értékrenddel.

De már mintha nem tartoznék ehhez a mai világhoz.

Hogyne tartozna?! Ikonikus arca egy nemzedéknek. Nem tudom máshoz hasonlítani, csak John Lennonhoz, Bob Dylanhez, Simon és Garfunkelhez. Vagy Leonard Cohenhez.

Egyvalamit azért ne felejtsünk el! Mivel Magyarországon élek, nem hagyhatjuk ki Lagzi Lajcsit sem, mint azt a környezetet, amelyben meg kell szólalnom.

Nem az a lényeg, hogy megszólaljon, és új dalokkal álljon elő?

Nagyon keveset írok mostanában. Gondolatok, ötletek születnek, de végül nem lesznek belőlük forgalomba kerülő dalok. Csak ha mégis felvesszük őket. Ehhez viszont már az is hozzátartozik, hogy nem tapasztalom azt, hogy az új daloknak is olyan hatásuk lenne, mint a régieknek. Ezt jelzik a koncertek, ahol ugyan elhangzik néhány új szerzemény, a közönség nagy részétől mégis azt a kívánságot érzékelem, hogy ha nem játszanám el a kedvenc dalaikat, akkor csalódottan mennének haza. Azokat a számokat szeretik újra hallani, amelyek már beépültek az életükbe. Nagyon izgalmas és gondos válogatást igényel minden koncert összeállítása. Kétszer tizenkét dalnál több viszont nem fér a műsorba. Abból a több százból pedig, amit írtam, hetvenet-nyolcvanat én magam is elénekeltem, de még abból is nehéz kiválasztani huszonnégyet. A mostani koncertek már olyan történelmi áttekintések lettek. Azzal együtt, hogy tudom, a legújabb dalok már nem nagyon árnyalják azt a képet, amelyet az emberek rólam őriznek. Van ebben egy furcsa paradoxon. Bennem még mindig azt a fiatalságot akarják látni, amit a régi dalaim tükröznek.

És ez zavaró tényező lett?

Nem. Csak már nem vagyok az a fiatal. Nincs bennem annyi életerő, vitalitás, mint egykor.

A legtöbb dalt Koncz Zsuzsa kapta öntől, akivel hatvan évvel ezelőtt látták egymást először, Balatongyörökön. Találkoztak is nemrég azon a mólón, ahol először zenéltek együtt. Ott és akkor érezte már, hogy bizonyos értelemben sorsdöntő találkozás ez mindkettőjük számára?

Tizenhét éves kamasz voltam. Rajongó csodálattal néztem Koncz Zsuzsát. Ő már akkor ismert énekesnő volt, hiszen a Ki Mit Tud?-ban Gergely Ágnessel majdnem ők nyertek a Gézengúz című dallal. Szinte földöntúli jelenség volt számomra, amikor megláttam őt. Külön érdekesség, hogy Zsuzsa is emlékszik erre a találkozásra, ami számára nyilván nem volt még akkor jelentős. Egyetemista udvarlója volt, de maga a helyzet is úgy maradt meg bennem, hogy az idősebb fiúk rajongták körbe őt. Olyan szorosan én hozzá sem férhettem volna, ha nem én lettem volna az egyedüli, akinek abban a társaságban gitárja van.

Ennél előnyösebb helyzetet elképzelni sem lehet. Vagy igen?

Nem kötöttünk mi még akkor örök szövetséget. Sőt, egy ideig meglehetősen technikai jellegű volt a kapcsolatunk, mivel érettségire készültünk. Én is, Zsuzsi is meg a balatongyöröki barátnője is, akihez látogatóba jött, s aki velem egy üdülőben nyaralt. És kiderült a lányokról, hogy nagyon gyengék matematikában.

És találkoztak egy matematikus-közgazdász fiával, aki műszaki pályára készült, s udvariasan felajánlotta a segítségét. Korrepetált?

Összejártunk. Példákat, feladatokat értelmeztünk, oldottunk meg. Zsuzsival aztán így lett köztünk egy olyasfajta civil kapcsolat, amelynek a zenéhez nem sok köze volt még. De jött egy szerencsés szituáció. 1964 elején kilépett az Illés zenekarból a gitáros srác, és Zsuzsi beajánlott engem helyette. Talán még lobbizott is értem. Be is vettek. Én voltam a legfiatalabb a zenekarban, és ott is volt egy hierarchia, mondhatnám, a zenekari hierarchia legalsó lépcsőfokára léptem csak fel. Sokáig nem is vettek igazán komolyan. A kis srác. Az öcsi. Még a következő évben is annak tekintettek, amikor Illés Lajos már úgy gondolta, hogy a zenekarnak egy kissé professzionálisabb összeállítását kellene megszerveznie. Ő már akkor kiesett az egyetemről, és úgy gondolta, a zenélés megélhetést és hivatást jelent számára. Akkor szerződtette Szörényi Leventét és a bátyját, Szabolcsot a zenekarba. Így kerültem velük egy társaságba még mindig mint a legfiatalabb. Az ő zenei tehetségük annyira elvarázsolt engem, hogy hiába csábítottak egy másik zenekarba, végül is maradtam, pedig az Illés zenekar nagyon mostoha körülmények közé került. Elvesztette a régi klubját a belvárosban. Egy külvárosi kultúrházban kapott szerződést, ahová a régi közönségük nem követte. Nagyon vad és verekedős volt a hely. Olyannyira, hogy Zsuzsi félt odajönni, és akkor pártolt át a Metró zenekarhoz. Nekik a Rákóczi úton volt a klubjuk, konszolidált közönséggel.

Akkoriban még az angol-amerikai zenei stílus volt a menő a klubokban, nem magyar dalok szóltak. Mi hozta el a változást?

Hatvanöt nyarán Illés Lajos leszervezte a zenekart Nógrádverőcére, ahol az Express Ifjúsági Tábor volt, nemzetközi társasággal. Ott játszottunk három hónapig afféle vendéglátóipari státuszban, ami azt jelentette, hogy minden este zenéltünk a táncolni vágyó fiataloknak. Napközben rengeteg időnk volt. Levente és én már azzal a belső vággyal zenéltünk, hogy nagyon jók azok a dalok, amiket játszottunk, és angolul énekeltünk, de mi is tudnánk ilyeneket írni. És amíg a többiek így-úgy elütötték az idejüket, főleg itallal és lányokkal, mi elkezdtünk dalokat írni. Hasonlókat, mint amilyeneket játszottunk, ezt nem lehet letagadni. S mivel angolul nem is tudtunk, magyarul írtunk szövegeket. Így derült ki, hogy nekem ehhez van affinitásom, adottságom, hogy tudok olyan sorokat írni, amelyek az angol zenei ritmikának is megfelelnek, összességükben pedig még jelentenek is valamit.

Hogyan fogadta mindezt a közönség?

Megérezte, hogy itt olyan valami születik, ami eddig nem volt. Olyan pozitív visszajelzéseket kaptunk, ami megerősített bennünket abban a hitben, hogy érdemes saját dalokban kifejezni magunkat. Lajos, a zenekarvezetőnk azonban egy ideig nem engedte, hogy a repertoárba is bekerüljenek ezek a dalok. Laux József, az Omega dobosa is azt mondta Leventének, amikor elújságolta neki, hogy magyar számokat írunk, hogy meg vagy bolondulva, azzal csak megbukni lehet! Tehát volt valami, amit mi ketten kezdtünk el Leventével, és próbáltuk meg a magyar kulturális hagyományokból nem következő, sőt abban az időben jellemzően nyugati, imperialista, hanyatló, dekadens kultúrának nevezett műfaj hangulatát megfogalmazni magyarul. És ha akkor nincs velünk a közönség, és nem igazolja vissza a fogadtatás, hogy ezt folytassuk, csináljuk, akkor lehet, hogy most nem itt tartanánk. Nem beszélve arról, hogy néhány éves késéssel aztán a többi zenekar is elkezdett magyar dalokat játszani. Rájöttek ugyanis, hogy hátrányba kerültek velünk szemben.

Időközben pedig elvégezte a Műszaki Egyetemet. Könnyen meghozta a sorsfordító döntést, hogy végleg feláll a rajzasztal mellől?

Hatvankilencben diplomáztam mint villamosmérnök, és rögtön pályaelhagyó lettem, de addigra már országosan ismert zenekar voltunk. Eldőlt számomra, hogy a közönség azt kívánja tőlem, hogy ebben a műfajban komoly és figyelemre méltó alkotóművész legyek. Amit én sosem gondoltam magamról.

Miért érzi most úgy, hogy nem tartják olyan nagyon fontosnak a jelenlétét?

Azt nem mondom, hogy leírtak, vagy érdektelenné váltam, csak azt gondolom, hogy az új valóságra reagáló megszólalásokat már nem tőlem várják.

Nem azért hiszi ezt, mert a rádió nem közvetít Bródy-dalokat?

A magyarországi rendszer uralkodó irányzata, kultúrpolitikája úgy ítéli meg, hogy nemkívánatos vagyok már. Ezt nagyon nehéz kimondani, bírósági per is volt már emiatt. Nem állíthatom tehát, hogy be vannak tiltva a dalaim, de gyakorlatilag a magyarországi rádióadókban, amelyeknek a legnagyobb része mégis a kormányzat felügyelete alatt áll, s ahol csak a Magyar Távirati Iroda híreit mondják be, én persona non grata vagyok. Remélem, megélem még a változást, most azonban azt kell mondanom, hogy Krisztina, a menedzserem tart életben azzal, hogy újra és újra rábeszél a koncertekre és a lemezekre. Ezzel együtt pedig arra is, hogy még ne dőljek hátra, és ne mondjam azt, hogy aki rám kíváncsi, az menjen el a Magyar Zene Házába, ott találkozhat velem a poptörténeti kiállításon.

Királydomb, 1983, Budapesti Operettszínház, 2018, Aréna, 2023. A Szörényi Leventével írt István, a király című rockopera három emblematikus bemutatója. De játszották másutt is, többféle rendezésben. Külföldön Sevillában, Amerikában, Csíksomlyón. Bárhol, bármikor kerül is közönség elé a mű, mindenütt, minden időben forradalmi hevülettel bír, és rezonál a mára.

Minden egyes rendezői hozzáállás azt bizonyítja, hogy tisztességes munkát végeztünk. Jó a darab, különféle megközelítésben lehet kibontani, és a hangsúlyokat máshová tenni. Mi, a szerzők nem is vagyunk jelen a darab próbáin, tehát bele sem szólhatunk. A bemutató után kimenni és meghajolni szabad, sőt kötelező. A 83-as premier mindenki számára, aki ott volt, és látta, maradandó emlék. De az igazság az, hogy mi nem egy színpadi előadást írtunk, hanem rockoperát, dupla nagylemezre. Ezért az eredeti, autentikus előadás a lemez, ami a mai napig forgalomban van. Működik is az eredeti előadókkal, ezért elkerülhetetlen, hogy mindig ehhez hasonlítsák az újabb színpadi megvalósítást. Székely Kriszta rendezése az Operettszínházban fantasztikus, elegáns, művészi, elemelt, és átgondolt minden részletében. Olyan módon általános érvényű, hogy ha tőlem valaki azt kérdezné, melyik előadást nézze meg, mert még sosem látta az István, a királyt, akkor ezt javasolnám.

A legutóbbi verzióval, Novák Péter rendezésével fenntartásai vannak?

Nincs fenntartásom. Ez a mostani, a 40-es, méltó évfordulója volt az eredeti előadásnak. Novák Péter gyerekként ott táncolt a Királydombon, az ő édesapja volt a darab első koreográfusa. Péter pedig most visszahozta a darabba azt a hangulatot, amit a több száz néptáncos jelentett az eredetiben. És nyilvánvaló volt, hogy új szereposztás lesz, hiszen negyven év után már nem lehet ugyanazt eljátszani, ezért a maga módján totális népünnepéllyé, interaktívvá vált az előadás. Felejthetetlen hangulat volt az Arénában. A 40. évforduló legjobb előadása volt, mondjuk így, s remélem, hogy továbbra is hozzátartozik majd a darab az államalapítás ünnepségéhez.

Bulgakov Őfelsége komédiása (Moliére, avagy az álszentek összeesküvése) című drámája alapján Képmutatók címmel Kocsák Tiborral írtak musicalt, de már évekkel ezelőtt. Miért várat magára a színpadra vitel?

Öt évvel ezelőtt megkötött, aláírt szerződésünk volt az Operettszínházzal. Sajnálatos körülmények között az akkori igazgatóváltás után lemondtak a darab bemutatásáról. Kétrészes, nagy zenés játék lett volna a művészet és a hatalom viszonyáról. Muzikomédia az én elnevezésemben. Reménykedünk, hogy majd mégis színpadra kerül. Addig is ajánlom a tavalyi koncertem felvételét, amely nagy örömömre négy héten keresztül vezette a magyar slágerlistát, és az eladási listán is egy hónapon keresztül az első helyen állt. Életműkoncert volt, esszenciája annak az ötven évnek, amit ebben a szakmában eltöltöttem. Vallomások címmel pedig egy rendhagyó portréfilm is készült rólam, különböző koncertrészletekkel. Alcíme is van a filmnek: A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.