Tizenhárom évig tanulmányoztam, próbálgattam, mire nekivágtam. 1971-ben kezdődött. Ekkor kaptam egy száznapos amerikai ösztöndíjat. Próbálkoztam már korábban is, de a korabeli úgynevezett Ösztöndíjbizottság jó hátra sorolta a kérvényeimet, mígnem – csodák csodájára – Mr. Scerback, az akkori amerikai kultúrattasé átsétált a Szabadság téren a követségükkel pontosan szemben lelhető Magyar Televízióhoz, ott is az elnökhöz, Pécsi Ferenchez, és bejelentette, hogy hozott egy száznapos ösztöndíjat Vitraynak.
Pécsi hívatott, és megkérdezett: akarsz-e az USA-ba menni tévét tanulmányozgatni száz napra?
Mit gondolnak, akartam? Hát, így indultam el azon az őszön Syracuse-ba (New York állam), méghozzá avval a komoly megbízással, hogy tanuljam meg, hogy kell talkshow-t csinálni (kiejtése fenn a címben lelhető).
El ne felejtsem: ez a műsortípus akkoriban óriási népszerűséggel, jobbára napi gyakorisággal szerepelt az amerikai tévéállomások többségének műsorán, és csak hogy tudják, akkoriban volt vagy négyezer. Igen, nem tévedés: négyezer tévéállomás.
Az én száz napom fele Syracuse város egyetemének falai és sportpályái közt kissé egyhangúan telt, nem sok szót érdemel most. Egyszer talán… Hanem a második fele!
Elismerésnek kellett tekintenem, hogy magam választhattam azokat az állomásokat, ahova tanulmányút céljából mehettem. Nekem pedig azt mondták otthon: talkshow kell!
Tudtam, hogy hová és kikhez mennék, hiszen szabadidőm jelentős részét ezeknek a műsoroknak a tanulmányozásával töltöttem. Megkaptam a lehetőséget, és a maradék időmet három nagymenő műsoránál tölthettem. Igaz, egy közülük soha talkshow-val még csak nem is próbálkozott, de ő volt a „legnagyobb”! Walter Cronkite vendége lehettem, róla pedig csak annyit, hogy USA-szerte járta akkoriban az a mondás, hogy ha „Walter” egyszer rászánja magát, és elindul az elnökválasztáson, akkor már nem is kell lebonyolítani a szavazást. Kell-e részleteznem, hogy milyen hasznosan telt az a második 50 nap?
Aztán amikor hazajöttem, kérdezték, lesz-e talkshow itthon? Meglehet – válaszoltam –, de aligha velem, illetve általam. Nem titkoltam, „kiborítottam az edényt”. Én olyat, amilyet kint láttam, nem tudok. Vigasztaltak, buzdítgattak, de én váltig hajtogattam, hogy azt a műviséget, azt a kimódolt és erőszakolt sikert én meg sem kísérlem. Hogy a közönség nem akkor nevet vagy tapsol, amikor mulat vagy tetszik neki, amit hall, hanem lámpavillogtatással jeleznek neki. A műsorvezető pedig nem akkor vicces és szellemes, ha eszébe jut egy tréfa vagy fordulat, hanem ha a súgógépen megjelenik a más által megírt jópofaság, és ő onnan ügyesen „előadja”.
Hát, ezt én nem tudom, nem is vállalhatom. Ha előre tudják, hol kell a helyszíni nézőket tapsoltatni, kacagtatni, akkor én, a műsor vezetője hogyan tudhatom, mikor vagyok szellemes? Akkor ide színész kell, aki jól előadja a súgógépről a mondandóját!
Nagyon úgy nézett ki, hogy hiába engedtek ki tanulni száz napra.
Pedig nem. Nem hiába. Dehogy. Rengeteget tanultam. Munkamódszert, szervezést, eszközöket és számos olyan szakmai apróságot, amely jobban megvilágította számomra azt, amit akkor már tizenhárom éve műveltem, és amit nem én találtam magamnak, hanem az talált meg engem…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.