Reflexszé vált szöveglopás

Az új nagykoalíció országlásának utóbbi hónapja – az erkölcsiség és a politikusi erények princípiumainak fényében – olyan, akár egy reszkír galopp az aknamezőn!

Röpke pár hét leforgása alatt belpolitikai láncexplóziókként robbant először a parlament házelnökének, majd a kormányfőnek, harmadjára pedig az oktatási szakminiszternek a plágiumbotránya. Miként az is része a „fejesek” etikai botlásainak, hogy tavalyelőtt az akkori házelnök elplagizált doktori munkájának esete borzolta itt a kedélyeket. Az ő etikátlan ügyeskedésük, annak tágabb összefüggéseiben, sajnos jelenségnek is felfogható. Mármint hogy Szlovákiában az élelmesen „praktikus” szöveglopás vírusa mélyebben megfertőzte a különböző rendűrangú egyetemi záródolgozatok „gyártási” gyakorlatát. Vajon hogyan látja ezt a sajátlagos gondhalmazt olyasvalaki, akinek pszichológusként is, egyetemi oktatóként is egy személyben van rálátása? Strédl Teréziát kérdeztük.

Kedves tanárnő, az egyre bizarrabb méreteket öltő hazai plágiumbotrányok láttán érdemes még egyáltalán felvetni, mit ér az elvtelen sviháksággal szerzett titulus?

Sőt! Szükséges beszélni róla, mert ilyen úton lehet ugyan diplomához jutni, de igazi műveltséget szerezni nem. Más kérdés, hogy nálunk a közvélemény szemében gyakran pusztán a titulusai tesznek „naggyá” valakit, noha a valóságban nem a címek és rangok száma, hanem a tényleges tudás minősíti az embert. A becsületes eszközökkel elért képzettség, a szakmai hozzáértés, a tájékozottság viszont jogosan érdemel tiszteletet, hiszen kellő tudásvágyra épülő ismeretanyag és rengeteg önművelés áll mögötte.

Gondolom, mind egyetemi oktatóként, mind pszichológusként foglalkoztatja a körülmény, hogy nálunk miért lehet sármőr házasságszédelgők nyugalmával plagizátorokként is az ország második és harmadik legmagasabb közjogi méltóságának, illetve groteszk módon oktatási miniszternek lenni?! És hát csak azért sem lemondani!...

Válaszképpenazobjektivitásokán két dolgot említek. Az egyik: a közéletben sokszor azok kiáltanak mások szeplőtlenségéért, akik társaik között a legszeplősebbek. Pedig látnunk kellene, hogy vannak hibáink is, nincs tökéletes ember, bár ez nem mentesít senkit az erkölcsi elvek kötelezettsége alól. A másik meglátásom, hogy ezekben a komoly kázusokban nem kellene-e szétválasztani az érintettek egyéni etikai felelősségét és a szakma felelősségét? Mert hát egy-egy megszerzett titulus, az azt igazoló diploma hitele mögött ott áll első fokon a témavezető meg az opponens, majd a szóban forgó kar és végül maga az egyetem. Minden felsőfokú intézmény alapvető felelősségvállalása, hogy a hallgatóinak milyen tudását és szakmai rátermettségét tartja elfogadhatónak. Boris Kollárnak a szakolcai egyetem az ötvenszázalékos plagizációt is elnézte. A felelősség terhe így megoszlik az etikátlan plagizátor és az azt zokszó nélkül hagyó intézmény között. Magát a szöveglopást és annak mértékét észrevenni ugyanis rögtön a témavezető feladata, illetve precízen utánanézni a vétség egyéb részleteinek is. Nekünk, egyetemi oktatóknak ebben nagy a felelősségünk.

Ha az ország mai vezető politikusai közül hárman előzőleg a bizonyított szöveglopás bűnébe estek, akkor hogyan fognak ellenállni a politikai hatalom szédítő kísértéseinek?

Egy korábbi tünet alapján nem jó azonnal kategorikusan ítélkezni; az előttünk álló évek politikai-társadalmi összefüggéseit pedig a következő események ok-okozati szálai fogják megmutatni. Például a plágiumok ügyénél maradva, éppen az egyik hazai egyetem rektora utalt a minap arra, hogy a doppingtesztek dacára a sportban is használnak tiltott szereket, gyakran hallani efféle visszaélésekről. Persze, ez egyetlen percre sem csökkenti a szöveglopás erkölcstelenségét, ezért az egyetemeknek a plágiumfeltáró programok tökéletesítésén kell dolgozniuk. Az utóbbi hetek botrányai azonban azt is jelzik, hogy a politikai élet tágabb összefüggéseit nézve ritkán disztingválunk. Hiszen ha a mérleg egyik serpenyőjébe a most egyszerre három közszereplőt érintő plágiumügyet teszem, a másikba pedig a hosszú Fico-éra rendszerszintű maffiaállamának szennyét, képviselőinek és szekértolóinak különféle botrányait, akkor mindenki eldöntheti magában, hogy a két dolog közé egyenlőségjelet tesz-e. Általános társadalom-lélektani tapasztalat, hogy a közvéleményt mindig az aktuális skandalumok érdeklik élénkebben, míg az előző ügyek előbbutóbb belefakulnak a korábbi köznapok valóságába. Ezért fontos mind a közéleti, mind a politikai botrányok beható tisztázása, azok különféle elemeinek pontos megkülönböztetése.

Éppenséggel ezért fölháborító, ha egy házelnök – rangban tehát az ország második embere – a plágiumáról magyarázkodva kijelenti: lopni szabad, csak ne vegyék észre!

Igen, ez megbotránkoztató, még ha csak pillanatnyi rövidzárlatában tette is. De ha egy közjogi méltóság ilyesmit kiejt a száján, az természetesen elfogadhatatlan! Elvégre ahogy a közbeszéd tartja: a fejétől bűzlik a hal… Ha ezt a házelnök képtelen tudatosítani, akkor morálisan önmagát hozza tarthatatlan helyzetbe. Ezért lényeges, hogy a dolgok elhallgatása helyett erről a társadalom is így vélekedjen. És a közélet tisztaságát befolyásoló kérdésekben se tájékozatlanul döntsön, ne csak vakon, a titulusaik vagy diplomáik száma alapján rangsorolja választott politikusait. Ezért érthető, ha az embereket most az foglalkoztatja, hogy akit nyílt plágiumon kaptak, az miért nem mond le. És hogy akinek nem is kevés vaj van a fején, miért meri magát például házelnöknek vagy miniszterelnöknek jelöltetni?!

A hazai politika és társadalom összképét figyelve ön magánszemélyként vagy pszichológusként bizakodóbb? Ha egyáltalán...

Is-is. Manapság egy csomó ember valóban úgy tartja, hogy a mai gonosz világban kár jónak, minek gerincesnek lenni. És sokan eszerint is élnek. Szerintem azonban sem rövid, sem hosszabb távon mégsem szabad így gondolkodni, az élet mindennapi dolgaiból eleve kiiktatni a jóságot. Én ezért a márciusban hivatalba lépett új garnitúrában még bizakodnék egy darabig, esélyt adva, hogy megpróbálják beváltani a februári parlamenti választás előtt adott ígéreteiket.
 

Rendben. Ám pusztán a felsőoktatás témakörét pedzegetve azt azért hadd hozzam fel, hogy egy közelmúltban végzett felmérés adatai szerint az egyetemisták 84 százaléka vagy mások szellemi munkáját „nézte le” valahonnan, vagy a közvetlen környezetében volt tanúja az ilyesminek. Némi sarkítással ezért posztolhatja a szociális hálón a szintén durva szöveglopáson kapott Igor Matovič miniszterelnök, hogy itt legföljebb Dr. Oetker diplomája lehet makulátlan?

A szándék természetesen örvendetes, hogy igyekezzünk mielőbb orvosolni a szlovákiai felsőoktatásnak ezt a nem új keletű és kényes gondját; bár ez csak egyik mozaikköve a reformokért kiáltó hazai oktatásügy egész gondhalmazának. A köztudatban most egy olyan tendencia él, hogy tanácsos lenne visszamenőleg átvilágítani mindenki diplomamunkáját, az ország egyetemein benyújtott összes záródolgozatot. Gondolom, ha ez a szándék szabad utat kapna, akkor bizony nagyon sok mindenen úgy istenigazában meglepődnénk, viszont a múltban elért titulusok esetleges megfosztásának rázós kérdésében valószínűleg ellentétbe kerülhetnénk az alkotmánnyal, mert az tiltja a retroaktivitást. Meg hát egy ilyen nekibuzdulásra is találni már nálunk párhuzamot: röviddel a rendszerváltás után, még az 1990-es évek elején a sajátos szerepet kapott Rudé krávo három emlékezetes kiadványban megjelentette a rengeteg embert leleplező ügynöklistákat. Akkoriban nagyon megdöbbenve akadtunk fenn számtalan néven, azóta viszont régen elfelejtettük az akkori megütközéseinket; mára pedig ad acta tettük az egész ügyet. Természetesen az egyetemi záródolgozatok ilyen-olyan ügyeskedő szöveglopásairól beszélve számomra a plágium aligha elnézhető, súlyos etikai botlás, bár az egyetemek szakmai felelősségét szintén fölvetem. Értelemszerűen nem ellenezném az egyes egyetemi szinteket lezáró munkák vagy a már magasabb rangú akadémiai titulusok megszerzésének reményében benyújtott tudományos szakdolgozatok átvilágítását sem. De ez nem valósulhat meg ötletszerűen, hanem csak egy körültekintően kidolgozott új törvény keretében. Ez esetben világosan szögezzük le, hogy például a 2021–2022-es akadémiai évtől a plágiumok elleni határozott küzdelemben ezt az irányt fogjuk követni, és nem csak az államnyelven írt munkákra vonatkozóan. Ez érthető képbe helyezne mindenkit, aki érdekelt ebben, és erősen tompítaná a szöveglopások ingerét. Ez a téma azonban valóban csupán egyik mozaikköve a mély reformokra szoruló szlovákiai oktatásügy egész gondhalmazának.

Némiképpen a XXII-es csapdája, hogy a szlovákiai felsőoktatás plágiuműző törvényjavaslatát annak a Branislav Gröhling oktatási szakminiszternek kell előkészítenie, akinek a „szövegkezelés” vétségében szintén vaj van a fején. Vagy ezúttal igazolást nyer az ismert szólás, mely szerint rablóból lesz a legjobb pandúr?

Nyilván ő is jól tudja, hogy mire fordítson fokozott figyelmet, hogy ebben az itteni felsőoktatás társadalmiszakmai tekintélyét, tudományos presztízsét meghatározó kérdéskörben mit kell helyrehozni. Mert ha minél nagyobb marad például a bürokrácia, annál több a visszaéléseket kínáló kiskapu is. A tárcavezető számára kétségkívül a szakma fogja megszövegezni a törvényjavaslatot, a miniszter úr inkább a tervezet szakmai védnöke lesz először a kormányzati, majd a parlamenti vitában.

Ön, kedves tanárnő, pszichológusként vagy egyetemi oktatóként lát több tanulságot a június elejétől örvénylő és a szlovákiai felsőoktatás nívóját akár könnyen devalváló, ráadásul az országvezetés magas köreit érintő plágiumbotrányok kázusaiban?

Már eleve a gyors egymásutánban terítékre került plágiumbotrányok sajnálatos jelensége az, ami önmagában is a legkomolyabb tanulságot szolgálja. Tehát hogy az egyetemeken egyszerűen tilos az idegen szellemi alkotások saját néven jegyzett alantas eltulajdonítása. A közéletben pedig ezek az ügyek arra intik a választópolgárt, hogy tüzetesebben tájékozódjon, kire adja a voksát.