Kincskeresőben Kolozsváron

Kolozsvár felé tartva a vonaton kicsit Kodály Háry Jánosának díszletében éreztem magam, ahol a színpad egyik oldalán, Burkusországban zord tél uralkodik, míg Magyarországon pitypangok nőnek a tavaszi mezőn. Amint átkeltem a határon, minden fehérbe borult, Kolozsváron is óvatosan kellett közlekedni a jeges járdákon. A városban még a karácsonyi fények ragyogtak esténként, az üzletek és az éttermek tele voltak, a polgárok láthatóan nehezen szoktak vissza a hétköznapokba.

Az első estét a Kolozsvári Magyar Operának szenteltem, Maurice Ravel két egyfelvonásosát, A pásztorórát és A gyermek és a varázslat című dalműveket néztem meg. A pásztoróra a francia szerző ismertebb műve. A történet egy órásmester csalfa feleségének kisded játékairól szól, akit Kele Brigitta személyesített meg. A művésznő karrierje Kolozsvárról indult, számos nagy hírű dalszínházban mutatkozott be, s a New York-i Metropolitanben is fellépett. Budapesti sikereinek egyik csúcsaként, két éve, Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumában énekelte a címszerepet. Amikor kedves barátommal, Rózsa Ferenc karnaggyal Kolozsváron 2008-ban színre vittük a romantikus olasz szerző, Ciro Pinsuti Mátyás királyról szóló operáját, a női főszerepet Kele Brigitta énekelte nagy sikerrel. Az énekesnő hangja azóta beérett, színészi játéka is fejlődött, a (víg)operában is minden szem rászegeződött, és a kacér történet számára igazi jutalomjáték volt. Rajta kívül még Peti Tamás Ottó szerepformálása tetszett, a termetes ember a hajcsár figurájában önfeledten komédiázott, s hangi adottságait is megcsillogtatta.

Mint említettem, A pásztoróra a híresebb mű, de a közönség szívét mégis A gyermek és a varázslat fogta meg. A kevésbé ismert operát egy évtizede a közönség a budapesti MÜPÁ-ban koncertszerű előadásban ismerhette meg. A történet kedves és tanulságos, az igen csintalan gyereket édesanyja reménytelenül próbálja rávenni a tanulásra. A gyermek tombol, összetépi füzetét és állatait kínozza. Az éjszaka viszont rémálommá válik számára, s mint a Diótörőben, megelevenednek a tárgyak, a feladatok, s az állatok is emberi tulajdonságot öltenek. A matekfiaskóval összefüggésben visszatér középiskolás korom Laricsev-példatára, megelevenedik a teáscsésze, és a fák is életre kelnek. Igazi zenei csemegéket is hallhattunk, a megkínzott macskák Rossini Macskaduett parafrázisára nyivákolnak, a darab végi tánc Ravel La valse-ára rímel. A dalmű természetesen happy enddel végződik, az anya és gyermeke egymásra talál. A rosszcsont szerepét a rendező, Tompa Gábor Veress Orsolyára bízta, aki a „nadrágszerepben” tökéletesen helytállt, s elhitette a közönséggel, hogy csak egy nyolcéves kölyök. A karmesteri pultnál Selmeczi György állt, aki a tőle megszokott rutinnal és muzikalitással szolgálta az előadást. A rendező mindkét operában szerethető előadást állított színpadra.

Másnap délelőtt egy kis sétát tettem a Házsongárdi temetőben. A sírkertben minden fehérbe öltözött, így csak a főúton haladhattam. Megálltam Bretán Miklós (Nicolae Bretan) sírjánál. A magyar-román származású énekes zeneszerző Ady-dalok című ciklusát még a Hungarotonnál vettük lemezre, a stúdiómunkákra Budapestre érkezett a zeneszerző Amerikában élő leánya is, Judit tökéletesen beszélt magyarul. A lemezt az akkori kiváló bariton, Miller Lajos vitte sikerre. Egy másik síremléknél is leróttam kegyeletemet, alatta a híres kolozsvári színésznő, Kéler Ilona alussza örök álmát. Az 1880-ban, húszévesen elhunyt művész egykor a közönség kedvence volt, halála gyászba borította a várost, síremlékének állítására gyűjtést rendeztek.

Ebédre a népszerű Agape önkiszolgáló étterembe tértem be. Nem akarom a menümmel untatni az olvasót, csak azt jegyzem meg, hogy a teremben végig a Mezzo komolyzenei csatornát láthattuk a tévén, így az orosz Anna Netrebko és Valerij Gergijev művészetét élvezhettem a leves kanalazása közben. Ezen fellelkesülve, másnap ismét e belvárosi éttermet választottam, ahol továbbra is a Mezzo csatorna szórakoztatta a jelenlevőket.

Első színházi estém feledhető volt, Ernesto Anaya Las Meninas (Udvarhölgyek) című darabjára ültem be a Magyar Színházba. Pedig izgalmasnak ígérkezett a téma, a cím is egy festményre utal. A sztori a híres spanyol festő, Diego Velázquez dilemmáját vetítette elénk: a művészetet vagy az elismerést, a karriert válassza a merev spanyol királyi udvarban. Maga a darab, közhelyekkel tűzdelve, igencsak átlagosnak tűnt. Ezen próbált javítani – közepes eredménnyel – a fiatal rendező, Andrei Măjeri. Kicsit ötletkavalkádnak tűnt munkája, viszont, visszatetszést keltő módon, helyenként a blaszfémia útjára tévedt. A körmeneti Mária-szobrot idétlen fruskával helyettesítette, a korpusz faltörő kosként funkcionált. Tisztában vagyok azzal, hogy szekularizált világunkban a művészi szabadság vált „szentté”, de azért az ifjú titánnak mások érzékenységére is figyelnie kellene. Elgondolkoztam, ha egy másik világvallás szimbólumaival bánt volna így, minden bizonnyal nem telne izgalmak nélkül további élete. Ami mégis tompította bosszúságomat, az a két főszereplő alakítása volt. Szűcs Ervin visszafogottan formálta meg a festőt, alakítása, kiváló orgánuma „feldobta” a dráma-komédiát. Az infánsnő alakját Imre Évára bízták. A művész Csíkszeredában született és igazi őstehetség. Ezen az estén ő vitte a prímet, bakfisként, kacér nőként és komoly hölgyként is emlékezetes marad. A további karakterek is megállták a helyüket.

Utolsó este Tennessee Williams drámáját, A vágy villamosát néztem meg. Abban a korban nőttem fel, amikor a magyar színházak előszeretettel tűzték műsorukra az amerikai dekadenciát sugalló darabokat. Ezek a művek ráadásul az Acél György-i tiltott, tűrt, támogatott palettán a támogatott kategóriába is besorolhatók voltak. Hanyatlás ide vagy oda, a magyar nézőknek igazán szép estéket szereztek Arthur Miller, Eugene O’Neill és Tennessee Williams művei. Az utóbbi különösen népszerű volt, A vágy villamosát olyan nagyságok vitték sikerre a bemutatón, mint Tolnay Klári, Vass Éva és Pécsi Sándor.

A mostani előadásról is még sokat fognak beszélni. Az amerikai rendező-polihisztor Tom Dugdale jó pszichológus lehet: a színészekre is átragasztotta a jenki lélek minden rezdülését. Rendesen meghúzta a darabot, de ez nem vált az est kárára. Talán egy kicsit zavaró volt egy narrátor, aki a kiesett részeket kommentálta, anélkül is érthető lett volna a cselekmény. A húga családjának életét felforgató, kétes múltú Blanche-ot a színre vivő Kézdi Imolára osztotta, aki kiváló játékával hálálta meg a bizalmat. Ha nem is nála volt a szó, akkor is rá figyelt a közönség, az úri nőtől a bukott angyalig figyelhettük átváltozásait. A húgát, Stellát a rendező az elején olyan butuska tinédzserre vette, aki kilép az Amerikában ragadt zárt francia hagyományok falai közül, s imádja közönséges férjét. A dráma során a kishúg is felnő nővéréhez, s ebben áldott állapota is segíti. A faragatlan férjet Farkas Lóránt játszotta kiválóan, alakformálása kissé emlékeztetett a hetvenes-kilencvenes évek fenegyerekének, Koncz Gábornak a stílusára, s ez a hasonlóság nem vált kárára. Orbán Attila a potenciális férjjelöltet visszafogottan, sok szeretettel tárta elénk.

Csermák Zoltán