„A természet és a csönd tart egyensúlyban”

Egy guru azt tanácsolta, hogy csöndben maradni, semmire nem gondolni napi 7 percig csodát tesz az emberrel. Egyfajta meditáció... – olvastam a minap Czibulka Denisa tévés riporter közösségi oldalán. De volt ott más is: képes beszámoló arról, milyen csodákat termett a kertje, s megértettem, hogy számára az a hely, ahová nemrég költözött, igazi menedék.

Bár a Markíza kereskedelmi televízió Reflex magazinjának ismert riportere körül egyelőre benn a „szentélyben” nagy a felfordulás, ami egy régi falusi ház átépítésénél elkerülhetetlen, a kertben megnyugszik, megpihen, megújul a teste-lelke (bár előbbi inkább elfárad). Le tudja tenni a terhet, amit olykor a riportútjairól cipel magával. A sokszor nehéz emberi sorsokkal vívódva is igyekszik a forgatás végeztével kitisztítani a fejét, de ezt – saját tapasztalatból mondom – nem mindig lehet.

Néha olyasmire bukkansz, ami alaposan kizökkent a nyugalmadból.

Nyíltan közelítek az emberekhez, nem tudnak semmivel meglepni. Bármit mondanak, tesznek, alkalmazkodom, a riportalanyokkal együtt sírok, nevetek, megölelem őket, ha úgy érzem. Amilyen az életben, olyan vagyok forgatás közben is. Őszinte szívvel érdeklődöm az emberek iránt, s ők ezt érzik. Hagyom őket beszélni, és reagálok. Ha azt érzem, nem teljesen úgy van, ahogy mondják, vagy nem akarnak valamit elmondani, újra kérdezek, ha kell, többször is – és nyíltságot várok, nem kamuzást.

Mi az, ami leginkább kizökkent?

A kizökkenések inkább a híradós éveimet jellemezték, de ma is megesik. Éjjel-nappal, bármikor rohanni kellett: tűzeset, gyilkosság, tragédia… Volt, hogy minket is megtámadtak, fenyegettek munka közben, sok rosszat éltem meg a híradózás során. Jó iskola volt, de kőkemény. Igyekszem türelmes lenni az emberekkel – ezt egész életemben tanulom. Gyakran rohanás a tévés élet, és nagyon rövid idő alatt kell összeszedni a riportanyagot, gyorsan kell dönteni. Megteszünk sok száz kilométert, útközben adódnak nem várt technikai problémák, mi is elfáradunk, hiszen emberből vagyunk, de mindezt a riportalany nem észlelheti. Neki úgy kell éreznie, hogy akkor és ott csakis ő és a problémája létezik. Érzékelem a riportalany egész lényét, értem, hogy amit mondani akar, nem egyszerű, talán nem tudja hirtelen úgy megfogalmazni, de segítek, kivárom, mert ha valakit megkeresek, szakítok rá időt. Vannak olyan riportalanyok, akik nem örülnek nekünk, de nekem az a dolgom, hogy teret adjak mindenkinek, akit a téma érint, hogy a riport objektív legyen.

A közösségi oldaladon olvasható meditációs tanácsot magad is megfogadod?

Igyekszem. Nem mindig sikerül a hét perc, de ez kihívás számomra. Szeretem a kihívásokat ebben a bolond világban, amelyben élünk, meg ebben a munkában is rengeteg az impulzus. Próbálok minél többet csöndben maradni, minél többet önmagammal lenni. Sokszor azzal találkozom, hogy az emberek nem szeretnek egyedül lenni. 

Nem mindenki jó társaság önmagának. 

Az emberek nem adnak esélyt maguknak, hogy kiderüljön: igen vagy nem. Másoknak szívesen osztunk tanácsokat, de magunkat nem ismerjük. Az én életemben több olyan helyzet adódott, amikor a csönd segített. Meg a munka. De főleg a csönd. Az ember ilyenkor sok mindenre választ kap, amin egyébként hiába töri a fejét. Néha elég csöndben maradni – bár úgy mondják, ez művészet, főleg ott, ahol nagy a zaj –, vagy olyan monoton munkát végezni, ami jólesik. Nekem ilyen a kerti munka vagy az épp felújítás alatt álló ház körüli teendők.

Komoly, nehéz témákkal foglalkozol. Riportjaid fő jellemzője, hogy központi helyet foglal el bennük az ember. Ha nem pozitív a riport kicsengése, mély nyomot hagy benned?Valamit hamarabb el tudok engedni, valami tovább tart, mert fontos nekem. Egyetlen szóval tudunk bántani, de tudunk segíteni is. Igyekszem objektív maradni, hogy elégedett legyek az eredménnyel, tiszta legyen a lelkiismeretem, hogy mindent megtettem, mert nagyok az elvárásaim önmagammal szemben. Ne csak felületes információkat közöljek, hanem a témakört mélyrehatóbban tekintsem át, valami pluszt is hozzáadjak, legyen értelme a riportnak. A médiának a nevelés, a közművelés a feladata. Készítettem riportot a rendszeren kívül élő emberekkel, akiket a hivatalok óriási nehézségek elé állítottak, előfordult, hogy egy kisfiú írt, nem tudok-e segíteni, mert elárverezik a házukat. Próbáltam intézkedni, hívtam az ügyvédet, akivel együttműködünk, kaptam tőle tanácsot, aztán autóba vágódtunk, mentünk, hogy mentsük a menthetőt. Ez nem az én dolgom, de megtettem, mert átéreztem a sorsukat. Másokét is… Gondolok rájuk, kíváncsi vagyok rájuk, időről időre felhívom a riportjaim szereplőit, nincs-e szükségük valamire, tartom velük a kapcsolatot.

Isten háta mögötti helyeken állsz meg a stábbal, traktorra ülsz, nekiállsz megfejni a kecskét, tehenet, nem riadsz vissza semmitől...

Ez az én projektem volt, még reggel sem tudtuk az operatőrrel, akivel forgatni járok, hogy hová megyünk. Beszálltunk a kocsiba, s mentünk egyenesen, aztán balra vagy jobbra, behajtottunk egy faluba, s bekopogtam egy házba. Úgy neveztük, hogy „Kamerával, csak úgy vaktában”, s közben annyi szépet találtunk. Az a tapasztalatom, hogy ha az emberek érzik az őszinte szándékot meg az emberséget, megnyílnak. Az évek során csak egyszer küldött el valaki, az is fát lopott, és rossz helyen szólítottam le. Egyébként rendre megnyíltak. Egyszer egy eldugott helyen észrevettem egy őszes férfit, s odaléptem hozzá, hogy „maga most itt mit csinál?”. Beszédbe elegyedtünk, s behívott a házba, ahol már az előszoba tele volt csoda szép festményekkel. Kiderült, hogy festőművész, a felesége komoly beteg. Elmesélték a sorsukat, hogyan élnek, mit csinálnak a kertben...

Ösztönösen kiszúrod azt az embert, aki érdekes.

Vagy ahová a szívem húz. Egyszer fűrész hangjára figyeltem fel, odamentünk, beszélgetni kezdtünk. Az asszony elővette az albumot, s ahogy lapozott, nekem, egy idegennek elmesélte, hogy meghalt a gyermeke. Aztán eszébe jutott, hogy mennie kell, de a tűzön sül a „snicli”, mire megnyugtattam, menjen csak, én majd forgatom a húsokat. Számomra ezekben a riportokban az a fontos, hogy egy pillanatra észrevétlenül belefolyjunk az emberek életébe. Nem akartam, hogy hagyja abba a kapálást, mossa meg a kezét, s üljön le velem, hanem kapáltam vele. Ezt a munkát azért csinálom, mert őszintén érdekelnek az emberek.

Ha nem érdekelnének, nem csinálhatnád.

Hogyne csinálhatnám! De máshogy nem tudom, csak így. Nálam nincs olyan, hogy beindult a kamera, ezért más képet vágok. Az vagyok, aki vagyok. Czibulka Denisa, és én ilyen vagyok. Veled, a riportalanyokkal, a szomszéd nénivel, mindenkivel. Ha valamit csinálok, teljes bedobással teszem. Szenvedély nélkül nem tudok tésztát dagasztani, sem gyomlálni, de riportot készíteni sem.

Ez a jó riporter védjegye. A stílusáról rá lehet ismerni, emellett fontos az is, hogy képes elfogadni a kritikát. Hogy kezdődött ez az út?

Bár kislánykoromban játszottam bemondósdit ceruzával a kezemben, a végzettségem más, mint amit csinálok. Riporter úgy lettem, hogy nem volt épp munkám, s valaki szólt, hogy az érsekújvári regionális televízióba keresnek riportert. Nem volt ugyan semmi tapasztalatom, de tudok szlovákul, magyarul, jelentkeztem, s felvettek. Emlékszem, mennyire izgultam – egyébként máig izgulós vagyok, mert van bennem egy óriási felelősségtudat –, amikor az első riportot készítettem focistákkal, majd a repülőnapon egy magyar pilótával. Pár hónap elteltével készítettem egy riportot Lang Tamással, az Érsekújvári Zsidó Hitközség elnökével a zsidó hagyományokról, szokásokról, s ennek kapcsán találkoztam holokauszt-túlélőkkel. Bár az újvári tévében megtanultam vágni, de még nem értettem hozzá túlságosan, s ez a kétórányi anyag, amivel dolgozni kezdtem, eltűnt. Újból kellett kezdenem az egészet, de megcsináltam. Nem adom föl, ha látom a célt. Így lettem riporter. Aztán a főszerkesztő elment, rám bízta a székét. Annak idején a városi vezetés nagy befolyással volt a műsorszerkezetre, mit adjunk, mit ne, s bár tisztában voltam vele, hogy ez egy városi televízió, én túl egyenes és rebellis vagyok ahhoz, hogy megnyirbálják a szárnyaimat. Később találkoztam a regionális hetilap főszerkesztőjével, ő hívott, így elkezdtem írni. Egy év után két magyar oldalt gondoztam, úgy éreztem, hogy a lapot abban a régióban úgy lehetne fellendíteni, ha a magyar emberek is megtalálnák azt, ami őket érdekli.

Innen kerültél fel Pozsonyba.

Egy év után hallottam, hogy a Markízában bővítik a regionális stábokat. Jelentkeztem. Tizenegy embert vettek föl, köztük voltam én is. Nem volt könnyű a kezdet, a stábot nekem kellett kiépíteni. Különböző variációkat kínáltak, azt választottam, hogy kölcsönt veszek fel; bebiztosítottam a technikát, a vágóberendezést, a kamerát, órákat vettem, mert a Markíza más programban vág. Hét évig dolgoztam regionális híradósként, az Érsekújvári, a Komáromi és részben a Dunaszerdahelyi járás volt az én régióm.

Belevágtál, s némi szünettel ma is ennél a csatornánál vagy.

Egy idő után úgy éreztem, kell a változás, s gondolkoztam, hogy elmegyek máshová, de marasztaltak, s felkínálták a Reflexet. Előbb nemet mondtam, nagyon nehéz időszakot éltem át akkor, meghalt édesanyám, a lányom középiskolás volt, kollégiumban lakott, a házasságom is a vége felé járt, úgy éreztem, új környezetre van szükségem. Úgy döntöttem, Pozsonyba megyek, ez volt a Reflex feltétele. Ingáztam Újvár és Pozsony között. A válást követően 2017-ben komoly problémáim lettek a hátgerincemmel. Egyik reggel olyan fájdalmakra ébredtem, hogy négy hónapig nem dolgozhattam, erős gyógyszereket szedtem. Még mielőtt ez történt, forgattam egy riportot: valaki panaszkodott egy tátrai szanatóriumra, mire odaautóztam. Az igazgatónő nagyon korrekt volt, megmutatott mindent, elmesélte, hogyan állnak. Ahogy lépkedtünk a lépcsőn, azt találtam neki mondani, hogy „ha már nem leszek a tévében, el tudom képzelni, hogy ilyen helyen dolgozzak”. Egy idő után jelentkezett, hogy kell neki egy marketingmenedzser, engem szeretne. Egy év után, amikor jöttek a gerincproblémáim, úgy éreztem, a testem jelez, hogy nem jó úton haladok. 2018-ban egy teljesen más munkát választottam, idegen környezetben, a Magas-Tátrában éltem, a lányom akkor már felnőtt volt. Dea Pozsonyban maradt, a bérelt lakásban, én pedig hetente, kéthetente utaztam a fővárosba.

Tátraszéplakon sem maradtál tétlen.

Tudatosítottam, hogy nincs mit „marketingelnem”, nincs, amihez a nevemet adnám. Csalódás volt számomra, picit össze is zuhantam, hogy mit tettem, feladtam a biztos pontokat, de nem szoktam sokáig siránkozni, azt mondom magamnak: „ha már itt vagy, mese nincs, csinálj valamit”. Kintről jövőként láttam a hely lehetőségeit. Újságírói kíváncsisággal körbetelefonáltam vagy százhúsz orvost, akik oda küldözik a pácienseket, s kértem, mondják el, mivel jönnek vissza tőlünk a betegek, orvosként mi a véleményük, mitől lehetne ez a szanatórium jobb, mit kínálhatnánk még, hogy jobban érezzék magukat. Legtöbben kellemesen meglepődtek, és elmondták a véleményüket, volt, aki ajánlott egy kitűnő, tapasztalt és ismert fizioterapeuát. Meggyőztem az igazgatónőt, hogy nekünk ez kell. Két évig maradtam, és sikerült létrehozni egy légzési fizioterápiás központot, amelyben egybekötöttük a mozgás és a helyes légzés technikájának oktatását.

Most újra riporterként járod az országot. Mi változott, s mennyire változtál te magad?

A legnagyobb változás, hogy tavaly októberben egy régi falusi házba költöztem, amit átépítek, s ez nem kis türelemre tanít. A covid alatti home office-os munka megmutatta, hogy otthonról is tudok dolgozni. Családi házban nőttem föl Érsekújvárban, tartottunk állatokat, nagy kertünk volt, s ahogy teltek az évek, egyre jobban visszakívánkoztam a gyökerekhez, bár ehhez a vidékhez semmi közöm, a szüleim már meghaltak. Éltem már hegyek között, de nekem a síkság az igazán kalandos.

Ezt meg is „énekeled”. Ahogy írsz a megtermett óriás paradicsomról vagy egy nyíló virágról, az megérinti az idegent is. Érződik, hogy szenvedéllyel, szívvel csinálod.

Szeretettel csinálok mindent. Amikor először beléptem a házba, jól éreztem magam. Bejártam a helyiségeket, még ott voltak az eltett befőttek, s a fiatalember kezembe nyomott egy olajos, csilis paprikát, hogy kóstoljam meg. Hazaérve rögtön megettem a felét, majd a maradékot, s amikor azon tanakodtam, megvegyem-e a házat, vagy sem, azt mondtam: ahol ilyen finomság születik, az lehet az én otthonom.