Vezércikk: Egy szerelem negyven éve

Mi akkor még a győzelmes februárt éltető plakátok vörös csillagai, fehér galambjai, sarlói és kalapácsai alatt randevúztunk, mit sem sejtve Szent Bálintról és az ő vértanúságáról. Mon Chéri csak a Tuzexban volt, vörös rózsa nyáron a kertben, a virágüzletekben legfeljebb vörös szegfű és gerbera, később frézia. De nem is hiányzott, mivel a győzelmes februárt virággal köszönteni senki nem akarta közülünk, az elvtársak meg lerótták szegfűkoszorúkkal kötelező tiszteletüket a Slavínnál vagy hol. Szóval szerelmesek napja, az nem volt, annál inkább voltak viszont szerelmesek, hiszen akkor még nem lehetett virtuálisan találkozni csak úgy a világ bármely részén élő bárkivel, úgyhogy az ember fia akarva-akaratlan személyesen ismerkedett. Én is így jártam, nem volt nehéz, egyetemi csoporttársam három volt a sok -társnő közt, mit mondjak, egyik sem Adonis, de hát magam sem voltam Aphrodité, még ha minden szerénytelenség és elfogultság nélkül, teljesen objektíve a legszebb is a magam nemében. Ám a közül a három közül a legkisebb és a legsoványabb olyan, de olyan okos volt, és már szinte hátborzongatóan sejtelmes módon mind ugyanazokat a könyveket olvasta, mint jómagam, remekül lehetett tehát beszélgetni vele, mint addig soha senkivel, például Gide A pénzhamisítók – A pénzhamisítók naplója című regényéről, ugyanarról a bugyikék borítójú remekműről, amit mindketten egyformán tartottunk remekműnek akkor. Hú, de jó volt. Persze, a mű is, de hogy akadt valaki, aki annyira egy húron pendül velem. És nem is olyan kicsi, gondoltam magamban pár hét után, soványnak meg aztán pláne nem sovány, miért is hittem én ilyet? Csak fél fejjel voltam magasabb nála, húszévesen az még vígan behozható. És ha nem? Hát Istenem, majd lapos cipőben járok. Az első húsvéthétfőn azért még búcsúzóul felvettem a húszcentis tűsarkat, azzal is a küszöbre állva vártam mint első öntözőt, jött is kiöltözködve, öltönyben, nyakkendőben, ahogyan kell(ett akkor), s a lépcsőn haladva fel már látta, hogy sosem fog felérni hozzám, a legfelső fok is túl alacsony ahhoz a cipőhöz, fogta a kölnisüvegét, széttárta a karját, és anyámhoz fordulva ennyit mondott csak: Marika néni, miért csinálja ezt velem a Györgyike? És akkor tudtam, hogy ez az ember engem egy életen át fog szeretni.

Nem volt Valentin-nap, minket mégis összekötött kezdettől fogva a Bálint, hiszen tervezve a jövőt, a házasságkötés után az első fiunk ábrándképe jött, akit majd így fognak hívni. Meg is valósult minden elég hamar, húszévesen házasodtunk össze ősszel, három évvel később fiunk is született, Bálint azonban mégsem lett, megelőztek vele a rokonok. Nekünk viszont született lányunk is, s az ő világrajöttével megérkezett hozzánk is az a Bálint-nap, amit minden szerelmes ünnepelhet, amit angol bevándorlók vittek magukkal Amerikába a szokásokkal együtt, onnan meg hozták vissza Európába amerikai katonák a második világháború alatt, mígnem hivatalosan is bevezették a Valentin-napot. A vasfüggönynek kellett lehullania, hogy hozzánk is eljusson, de eljutott, s kárhoztatják is legalább annyian, mint amennyien örülnek neki. Merthogy igazán ismertté és elterjedtté a virágtermesztők és az édességipar reklámjai tették. Naná, roskadásig a polcok Mon Chérivel meg mi mindennel, a virágüzletekben mára tán csak a vörös szegfű lett hiánycikk.

Hogy mennyi minden történik negyven év alatt, azt azok tudják, akik megéltek már legalább negyvenet. Többször le kell, hogy rúgja az ember a tűsarkúját, és gond nélkül teszi ezt meg, ha azt látja, a legmagasabb lépcsőfokon sem fordít neki hátat a társa, sőt tériszonya ellenére is kitart. Különben meg tényleg megnőtt, hordhatnék még mindig húszcentis sarkakat, ha bírnék. Mindenhogyan én lettem a kisebb.

Azóta meg azt is megtudtam már, hogy Szent Bálint nemcsak a szerelmesek, hanem a lelkibetegek védőszentje is, úgyhogy nem tudom, nem tudom, miért is kapok én virágot minden évben.

Bálintkor.

Szóval maradt, és inkább hozzánk járt minden VASÁRNAP délután.

Tóth Erzsébet Fanni–Vibók Ildi: beszÉLJ! Hogyan tárjuk fel a családi múltat