Vitray Tamás: Lizike

Sokáig nem tudtam beszélni róla. A legközelebbieknek sem. Vénember, mit „pittyog”? Szégyenkeztem is a könnyek miatt. Csakugyan, koromhoz se illett. Annyit mondta: emberbetegség vitte el. Epilepszia.

Hétfőn reggel éppen fogat mostam. Hallottam a rémes, ütemes kopogást. Éreztem, tudtam, hogy bekövetkezik. Lerohantam. Órák múlva, amikorra már kihűlt az egész ház, derült ki, hogy a meleg víz csapja nyitva maradt. Az ajtónyitásra felém fordult. Gyönyörű arcán a csodálkozás: mi volt ez? Nem tudta megszokni a rohamokat, mindig döbbenten tért magához: most hol voltam, mi volt ez?

Hamar „visszajött”, az egész mintha csak tévedés lett volna. Mintha csak elnézték volna valahol a „gépkezelők”.

Másnap uszodába készültem, már a kávémat ittam a konyhában. Hallottam megint. Annyira rövid volt, hogy mire kimentem, már feküdt. Mélyen bent, a házában. Félig hason fekve próbáltam kihúzni. Nehezen ment. Majdnem keresztben feküdt, fordítgatni kellett. Mire sikerült, magához tért, és a szokásos döbbent csodálkozás után ezúttal is gyorsan „visszajött”. Hamarabb, mint előző nap.

Az orvos, elmondhatatlanul rendes, csak délre ért oda. Bealtatta. A gyerekeknél ért a hívás: Lizike alszik ugyan, vagy legalábbis komatóz állapotban van, de a szokásos görcsös mozgást végzi, megállás nélkül. Jöjjek.

Az orvos és segédje, a fiatal doktornő bekötöttek egy kanült, és újra, erősebben kábították. Benne hagyták a fecskendőt is, mondván, hogy amint újra mozogni kezd, nyomjak bele. Evvel, remélték, másnap reggelig ellesz. Persze virrasztani kell mellette. Nem gond.

Az első köbcentit este fél hétkor kellett benyomni. Mert mozgott, lassú rugdalózással, időközönkénti zihálással. A második köbcenti már egy óra múlva kellett. Este tíz előtt már benne volt a teljes dózis. Újra hívtam az orvost. Vácról jött, ott lakik. Nem adott be semmit, ült és nézte, hogyan múlik el az altató hatása, és erősödik a görcsös mozgás. Miként vicsorít, feltehetően fájdalmában, hogyan zihál, szinte megállás nélkül. Másfél órát ült ott, a végén beadott egy újabb adagot, és hagyott három köbcentit a fecskendőben. Ezt egyben kellett benyomnom, ha felébred.

Nem így mondta, de ez „ultima ratio” volt. Ha ezután nem úgy tér magához, hogy „kijött” a görcsből, a konstans rohamból, akkor „nem érdemes tovább próbálkozni”. Így mondta.

Az előszobában feküdt a frottírtörülközőjén. Egy pillanatra sem tért magához, csak lassan, ütemesen rugdalózott. És zihálva lélegzett. Ott ültem, álltam vele, és könyörögtem: legyen vége. Ilyen áron nem szabad önzőn megtartanom. Ez a drága jóság nem ezt érdemli. Az orvos azzal ment el, hogy reggel hattól hívjuk, ha kell. Nem kellett.

Hétre már telefonon mindent megbeszéltem a temetkezési vállalattal, kilenckor már ásták a kertben a sírt, tízkor már vittük ki. Minden takarója alatta, minden tárgya vele, minden nyoma eltüntetve, gyógyszerek kidobva, konzervek elajándékozva. Csak a sír, kedvenc helyei egyikén, és rajta a mécses. Én meg itt maradtam, nélküle. Mit nyafogok: tíz boldog évet adott. Lizike a tizedik születésnapján halt meg.