Gyereknapi ijesztgetős

És még az sem biztos, hogy igazam van, mármint én magam vagyok ennek tudatában, hogy lehet, nincsen is igazam. És mégis. Meg-megütközöm ezen-azon. Egyre gyakrabban. Hogy ez most a társadalmi-politikai-közéleti földcsuszamlások hozadéka-e, vagy valóban, ahogy Ambrózai Zsuzsanna írja, olyan korszakváltásban vagyunk, amikor kifordult minden a helyéről, amikor a bevett dolgoknak az ideje lejárt? Lejárt az ész kora, jön a szívé? Van, lehet ilyen? Vagy ez, vagy az, de a kettő együtt sose jár?

Majd két hónapja hordozom magamban, és nem bírom megemészteni az általam személyesen is nagyra becsült, írásaival a Vasárnapnak is pótolhatatlan szellemi támogatást nyújtó Tóth Erzsébet Fanni egyik posztját a saját közösségi oldalán. Pláne, hogy éppen húsvét táján jegyezte le, visszaemlékezve egy régi történetre. Profi módon, a tőle megszokott, várható tárgyilagossággal. Ő csak kérdez, mint én szoktam itt. Talán azért is idegesít, mert szembesít önmagammal, s a lehetőséggel, hogy én is így idegesíthetem olvasóimat. No, de a történet, mely nem hagy nyugodni. Azt meséli, sok évvel ezelőtt egy baráti család hat-hét éves kislányával sétálva betértek egy templomba, ahol olyasmi történt, amire senki nem számított. A kislánynak már a bejáratnál földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta a több méter magas keresztet, rajta a hatalmas, vérző férfitestet. A rémület kiült az arcára, elsírta magát, és a templomból kituszkolva is alig tudták megvigasztalni. Életében először volt katolikus templomban. Senki nem gondolt bele, hogy ami nekik mindennapos valóság, az egy papíron ugyan református, de a vallást nem gyakorló család gyermekének milyen megrázkódtatást okozhat. És amitől nekem gyökerezett földbe a lábam, az a kérdése: Ha „mindig így volt” (például a nemzeti ünnep), meg „ez a hagyomány”, biztosan azt jelenti, hogy továbbra is pontosan így kell lennie?

Nekem is eszembe jutott egy rokon kisfiú, akit a szülei nem hoztak el a nagyapjuk temetésére, mert nem akarták traumatizálni őt. Az is sok-sok évvel ezelőtt volt, én is döbbenten álltam a dolog felett, mert nem értettem, mikor jön el az idő, amikor szembesíthető egy gyerek a halállal. Kamaszként már igen? Vagy fiatal felnőttként? Siratóasszony korba lépve? Nem a szülő, a nagyszülő dolga éppen attól a pillanattól, amikor az a gyerek a világra jön, felkészíteni őt az életre, az ő szintjén mesélve neki mindenről, okosan, érthetőn, ránevelve így az elfogadásra, az együttérzésre, a könyörültre egyúttal? Vagy hazudjuk, hogy fokozatosan elutaznak mellőlünk mind a szeretteink, zárjuk be a templomokat, mert hátha betéved valaki olyan is, aki még nem látott feszületet? De akkor zárjuk be a képtárakat is, a múzeumokat, mert eszméletlen, mennyi festmény és műalkotás ábrázolja a kínt és szenvedést, és dobjuk ki a Kincskereső kisködmönt, mert van, akinek meg az okozott traumát (hogy pontosan, mi, föl nem foghatom, de megengedő vagyok, úgyhogy készséggel elhiszem). Mert ez volna a „mindig így volt” ellentéte, a szív ideje, nem?

Hozzáteszem, mert így teljes a kép, nem eltérő a véleményünk, hiszen végül maga a posztoló is kitér a saját kutatási területén szerzett tapasztalataira, hogy amikor a nálunk is bemutatott, beszÉLJ! című nagyszerű feldolgozásregényéről tart előadást, gyakran neki szegezik a kérdést, miért akarja traumatizálni a gyerekeket azzal, ami a családjainkban két-három generációval ezelőtt történt. Nekünk, felnőtteknek vannak-e erre válaszaink? – kérdi. Persze. Nekem legjobban ez a hozzászólás tetszik az ő posztja alatt: „…miért egy kínok között haldokló férfi lóg a templomi kereszten: mert ez a keresztények győzedelmének jelképe. … Igen, ezt egy 6 éves gyerek még nem érti, de nem is kell neki. Ezt el lehet magyarázni az ő szintjén is, ahogy el lehet azt is magyarázni, hogy vannak olyan nénik és bácsik, akik a saját nemüknek megfelelő párt szeretnek. Sem egy kereszttől, sem egy melegek közötti csóktól nem lesz traumatizálva senki. Ne nézzük le a gyerekeinket! Nagyon okosak, erősek és nyitottak ők maguktól. Ne vetítsük ki rájuk a saját előítéleteinket és félelmeinket!” Ez az én válaszom is. Meg, hogy

beszÉLJ!

Tom eltűnődött, vajon mire gondol a papa meg a mama VASÁRNAP reggel, amikor templomba indul a két kislányával.

Irwin Shaw: Gazdag ember, szegény ember