Maros Diána: Újratervezés „z” nélkül

Az elmúlt napokban mindenen sírva fakadtam. Alig bírtam ellátni a napi feladataimat, csak vonszoltam magam ide-oda.

Budapestről Zsolnára. Toronyiránt. Szeretem ezt az utat. A falvak régi házait. Az egyre magasodó hegyeket. Most mégis csak szomorúság van bennem öröm helyett.

Garamszentbenedek előtt útlezárás, sárga nyilak mutatják a terelőutat. Automatikusan vezetek, teljesen máshol jár az eszem. Egyszer csak egy rendőr integet, álljak meg. Kéri az irataimat. Nem állt meg a stoptáblánál, tud róla? A stoptáblánál? Ja, igen. Nem álltam volna meg? Lassítottam, nem jött semmi, beláttam az utat. Elnézést kérek. Ötven euróig terjedhet a bírság, mondja. Sóhajtok, engedelmesen előhúzom a pénztárcámat. Még ez is.

Épp válóperes tárgyalásra megyek, mondom neki. Ez nem az én napom.

Na jó, tudja mit, adjon egy húszast. Nagyon köszönöm, motyogom, számolgatva a pénzérméket. Adjon inkább tíz eurót, maradjon is valami pénze. Megírja a nyugtát, együttérzően sok szerencsét kíván.

Még nyomottabb hangulatban vezetek tovább. Időben odaérek. Leendő exférjem virágcsokorral vár. Hálából az együtt töltött évekért. Elbőgöm magam. Majdnem három éve nem élünk együtt. Már igazán túl lehetnék az egészen. De nem vagyok. Visszaemlékszem mindenre, ami szép volt, és tudom, hogy nem jön vissza, és rettenetesen fáj a szívem.

Soha nem panaszkodtam nyilvánosan. Csak a legközelebbi barátaim tudták, hogy már régóta baj van. Sokáig tűrtem. Nem akartam lerombolni az ideális család képét.

Csak azt osztottam meg az életünkből, ami pozitív volt: egymás nemzetiségének elfogadását, az előítéletek áthidalását. Aztán jött egy pont, amikor már nem bírtam tovább. A bántást, a magányosságot, az állandó számonkérést, a megalázást. Elfogytak a tartalékaim.

Együtt megyünk be a tárgyalóterembe. Megbeszéltük, hogy nem fogjuk egymást szidni, egymásra sarat dobálni. A vitás dolgokat előre lerendeztük.

Korábban azt gondoltam, a bíróságon biztosan sírni fogok, rosszul leszek, elájulok, nem bírok kinyögni egy értelmes mondatot. Ehhez képest egész nyugodt vagyok. Ez nagyban köszönhető annak, hogy a leendő exférjem végig a jó arcát mutatja (a világ csak ezt az arcot ismeri), nem kezd el erőszakoskodni, fenyegetőzni. (A másik arcát csak mi ismerjük. Én és a gyerekek.)

Kívánunk-e még valamit mondani, kérdezi a bírónő, a válás kihirdetése után. Megköszönjük egymásnak az összes szépet és jót, amit együtt megéltünk. A rosszra nem akarok emlékezni.

Ürességet érzek. Megkönnyebbüléssel vegyes szomorúságot.

Valaha őszintén hittem a házasság szentségében. Hogy majd nekem sikerül, ami a szüleimnek nem. Most már nincsenek illúzióim.

Családi állapota: elvált. Megborzongok. Eltart még egy ideig, mire ezt feldolgozom magamban. Mire megszabadulok attól az érzéstől, hogy lám, kudarcot vallottam. Ebben is.

A gyakorlatban tulajdonképpen semmi sem változik. Illetve de, mégis. Ezentúl nem zsarolhat azzal, hogy ha nem az ő szája íze szerint nevelem a gyerekeket, akkor elveszi őket tőlem, mert alkalmatlan vagyok az anyaságra.

***

Sokáig gondolkoztam azon, írjak-e életemnek erről a fejezetéről. Magánügy, tudom. Kiteregetem a családi szennyest, hát illik ilyet?

Végül úgy döntöttem, megírom. Hátha segít valakinek, aki hasonló cipőben jár.

Sok kedves olvasó idealizál engem, s ez mindig zavarba hoz. Én is csak esendő ember vagyok, hibákkal, félelmekkel, bizonytalansággal. Vállalom magam így, ilyen tökéletlenül. A tökéletesség látszata mindig gyanús.

Nem veszem vissza a leánykori vezetéknevemet. Az már nem lennék én. Úgy határoztam viszont, hogy egy pici változtatást mégis eszközölök. Legyek ezentúl Maros, így, magyar helyesírással. A lengyel sz-től búcsút veszek. Mostantól legalább nem kell folyamatosan magyarázkodnom, miért ejtik a nevemet s-sel, ha egyszer sz-szel írják.

Anya, tudod, mi értelme volt, hogy épp az apához mentél férjhez annak idején? – kérdezte a nagyobbik lányom egyszer, amikor éppen nagyon szomorú voltam. Az, hogy mi megszülettünk.

Így van, Ajnuskám. Hálás vagyok, hogy éppen én lehetek az anyukátok.