Kezében térképet szorongat. Tanácstalanul fordul egyik, majd másik irányba. Alatta dübörög a nyolcsávos főút, az M1-es autópálya bevezetőszakasza. Ketten vagyunk fent a felüljáró tetején. Megszólít. Kicsit furcsán, szaggatottan beszél, közben mutogat, jelnyelvre emlékeztető mozdulatokat tesz.
Fiatal, harmincas férfi. Nem néz ki ágrólszakadtnak, az arca egész rokonszenves, intelligens, csak hiányzó fogai árulkodnak elhanyagoltságáról. Megállok, abban a hiszemben, hogy útbaigazításra van szüksége. Zavaros mondataiból azt hámozom ki, hogy a budapestiek mind mogorvák és elutasítóak. Én vagyok az első, aki mosolyog rá, és türelemmel meghallgatja. Az önkormányzatnál sem adott neki senki felvilágosítást, hiába próbálkozott.
Nekem muszáj mosolyognom, mondom, mert a nagybeteg anyukámat ápolom. Meg kell őriznem a reményt. Ide fordulva beszéljen, kéri, különben nem értem. Elismétlem az arcába nézve, jobban artikulálva.
Böködi a térképet. Kérdezi, van-e valahol nagyobb. Nem egészen értem, mit akar. Közben egyre idegesebb leszek, dietetikai tanácsadásra megyek éppen anyukám táplálásával kapcsolatban, oda kell érnem. Egyre csak ömlik belőle a szó, belemászik a személyes terembe, rám fröcsög a nyála. Udvarias vagyok, nem törlöm le. Egyre kellemetlenebbül érzem magam. Végül kiböki, hogy haza kellene jutnia Zalaszentgrótra, de ellopták mindenét. Szóval pénz kell neki, gondolom csalódottan. Belenézek a pénztárcámba, kivételesen van benne készpénz. A kórházi ágy bérlésére szántam, anyukámnak a felfekvések miatt speciális ágyra és matracra van szüksége.
Nézem az órámat. Nem fogok odaérni. Meg kell tőle szabadulnom. Nem fogadok el ajándékot, mondja. Kertész vagyok, jövő héten jövök újra Budapestre, visszaadom a pénzt, hozok magának valamilyen növényt is, addigra találja ki, mit szeretne. Én a citromfát javaslom. Adja meg a telefonszámát, írok majd sms-t.
Közben kiszámolja, hogy az utazás tizenkétezer hatszázhetven forintba fog neki kerülni. Nagyon soknak tűnik. Kiveszek az ágybérletre szánt pénzből tizenháromezret, odaadom. Egy belső hang egyre hangosabban kiabálja bennem, hogy irtó nagy balek vagyok. Rohanok a buszhoz. Hogy lehettem ennyire hülye? Most, amikor amúgy is pénzszűkében vagyok, mert anyukám betegsége mindent elvisz?
Ha ez az ember most engem becsapott, akkor örökre elvesztem az emberi jóságba vetett maradék kis hitemet. Otthon nem szólok senkinek. Szégyellem magam. Legyen ez az én titkom, nem akarom magam kiröhögtetni. Hátha mégis igazat mondott. Hátha jelentkezik. Miért beszélt volna a citromfáról?
Telnek a napok. Anyukám állapota rohamosan romlik. Már nem kezelik. Orvosoknál kilincselek, otthoni hospice-ellátást intézek, speciális ételeket készítek, ülök mellette, fogom a kezét, etetem-itatom, hideg vizes törülközővel törölgetem az arcát, kezelem a felfekvéseit, mosdatom. Közben Cilikét viszem-hozom, nem járhat még egyedül iskolába.
Egyik reggel anyukám kéri, vigyem be a kórházba. A hasa hatalmasra puffadt. Ascites, hasűri folyadékgyülem, a daganat termeli. Le kell szívni. Hívom a kezelőorvosát. Biztos nem ascites, mondja az orvos, maga nem ért hozzá. Na jó, hozza be. Vinném is, de már nem tud járni. Mentőt kell hívnom. A sürgősségi osztályon keresztül csak több óra várakozás után jutunk fel az onkológiára. Ott leteremtik, miért csak most jött. Másnap három liter folyadékot szívnak le a hasából. Mégis ascites volt. Vinném őt haza, de bent tartják. Be kell állítani a fájdalomcsillapítóját, mert az eddigi adag már nem használ. Mindennap kétszer bemegyek hozzá. Többször kizavarnak, mondván, csak négy és hat között van látogatás. Mégis be kell mennem, mert egyedül már nem tud enni, a személyzet pedig nem törődik vele. Egyik nap berácsozva, magzatpózba kuporodva találom, kezében egy darab barackot szorongat görcsösen. Nem tudja letenni, nem éri el az éjjeliszekrényt. A tekintete zavart. Hiába kérdezem, mi történt, nem akarja elmondani. Retteg valamitől, azt mondja, gyorsan menjek el, mert őt fogják bántani. Egész nap sírhatnékom van. Ki kell onnan hoznom.
Két nap múlva engedik csak el. Addigra már félrebeszél. Mindenkiben ellenséget lát, bennem is. Másfél napja van még hátra. Végig mellette vagyok, fogom a kezét. Amikor átlépi a halál kapuját, kisimul az arca.
***
Azóta sem érkezett Zalaszentgrótról sms. Már nem érdekel. A kórházi élmények után nincsenek illúzióim az emberekről.
Citromfánk sose volt. Nem is lesz.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.