Mindenben az igazat kereste

Ötven év és öt hónap. Megjárt mindent, amit ember megjárhat. A poklot is, a mennyet is. Filmjeivel a fél világot. Legismertebb alkotásával, a Krúdy novellái alapján 1971ben készült Szindbáddal, ezzel a különleges, lírai hangulatú, festői képvilágú remekművel Selmecbányát és környékét, ahol a forgatás nagy része zajlott, a művészi hitvallás, önmegvalósítás, feladatvállalás sorsproblémáit taglaló Csontváryval Olaszországot, a Magas-Tátrát, Üzbegisztánt. A forgatások közötti, sokszor évekig tartó kényszerszünetben színházban és rádióban, könyvkiadók megrendelésére dolgozott. Lovakat, arcokat, mezítelen női testeket rajzolt. Filmen és papíron egész életében ugyanarról vallott: a szabadságról, a művészet erejéről, a szépség szeretetéről, az életről és az elmúlásról, emberi világunk összes fájdalmáról. Huszárik Zoltán reneszánsz ember, mítoszteremtő alkotó és a huszadik század egyik legnagyobb magyar prófétája volt. Nem félt sem a mélységtől, sem a magasságtól. Tékozlóan és zaklatottan élt, sokszor önpusztítóan, önmagát is, alkotásait is szétszórva. A pozsonyi kiállítás, amely január 22től várja az érdeklődőket, utolsó filmjével, a Csontváryval és a nagyközönség előtt eddig jobbára ismeretlen grafikáival hozza őt közelebb azokhoz, akik a Szindbáddal egy életre megszerették. 

Rajzai és illusztrációi mellett Markovics Ferenc fotóit is láthatjuk majd, aki standfotósként dolgozott mellette a Csontváry forgatásán. Vagyis hosszú hónapokig, de inkább évekig ott állt a közelében, hogy objektívvel a kezében örökítse meg azokat a momentumokat, amelyeket a felvevőgép is megörökített, illetve azokat a pillanatokat, amelyeket a jelenetek között csak ő és a stábtagok láthattak. Fotográfus és rendező sokszor bensőséges hangulatú másodpercei voltak ezek, amelyekből aztán páratlan fényképek születtek, nem kevésbé izgalmas kísérőszövegekkel. 

Csontváry című filmjének főszerepére eredetileg Latinovits Zoltánt szerette volna a rendező. A színész tragikus halála miatt később többen is esélyesek voltak a szerepre. Még Vittorio de Sica, a jeles olasz filmrendező is, akivel Rómában találkozott Huszárik Zoltán. A magyar rendező szerencsétlenségére egy előkelő étterembe hívta meg olasz kollégáját, aki bizonyára a nagy találkozás reményében az egész családját magával vitte az ebédre. A végén azonban fizetés nélkül, a gigászi számlát Huszárikra hagyva vonult el a népes família. A számlát végül a római nagykövetség állta, de csak addig, míg a rendező haza nem érkezett, és fel nem vette a banki kölcsönt, hogy vissza tudja fizetni az összeget. A következő jelölt Innokentyij Szmoktunovszkij, a jeles orosz színész volt Csontváry szerepére. Vele már próbafelvételek is készültek a MAFILM műtermeiben, ám amikor Furceva asszony, az akkori (rettegett) szovjet kultuszminiszter megtudta, hogy a forgatás két-három évig is el fog tartani, azt üzente az alkotóknak: egy ilyen kaliberű művészt ilyen hosszú időre nem tudja nélkülözni Nagy Orosz Anyácska. 

„A Szmoktunovszkijjal készült próbafelvételekből nem maradt meg semmi, csak az én fotóim tanúsítják, hogy Budapesten járt, és Nagy Annával állt a felvevőgép előtt – meséli Markovics Ferenc. – Később Garas Dezső is szóba jött, a végén azonban Ichak Finci, a törökzsidó származású, rendkívüli emberábrázoló képességgel és intelligenciával megáldott bolgár színész kapta meg a szerepet.” 

A film forgatása 1977 novemberétől kisebb-nagyobb megszakításokkal 1988 januárjáig tartott. A magyarországi helyszínek mellett a Tarpataki vízesésnél, Taorminában, a görög színház romjain, Vulcano szigetén, Szozopolban, Taskentben, Kivában és a Kizil-kum-i sivatagban is dolgozott a stáb. 

„Kivában Michelangelo Antonioni is szívesen forgatott volna, de Furceva asszonytól nem kapott rá engedélyt. Huszárik Zoltán negyedszeri kérésére mondta ki az igent – emlékezik Markovics Ferenc, aki szintén feltűnik a filmben, Zrínyi Miklósnak öltözve. – Volt olyan jelenet, amelyet a természeti körülmények miatt sehogy sem tudtunk felvenni. Szozopolnál, a Feketetengeren bárkában ült volna Ichak Finci, de a vihar két bárkát tett tönkre. Reggelre csak a roncsait találtuk meg a parton. Hiába vártuk, hogy megnyugszik a tenger, a hullámok nem csitultak, nekünk pedig tovább kellett utaznunk.” 

Markovics Ferenc és Huszárik Zoltán azonban nem a Csontváry kapcsán ismerkedett meg. Sára Sándor Holnap lesz fácán című filmjében találkoztak először, amelyben Huszárik színészként volt jelen, mégpedig egy fotós szerepében. 

„A Szindbád már ott volt mögötte, meg sem mertem szólítani a nagy filmrendezőt. Pedig nála nyitottabb, közvetlenebb ember talán nem is létezett, de erre már csak később jöttem rá. Csepel szigetén forgattunk, amikor egy nap mellém ült a fűben. Kérdezősködött a nyakamban lógó gép objektívéről. Jegyzeteket is készített. Rejtélyes figura maradt a filmben, hiszen Sára Sándor nem használta fel azokat a képeket, amelyeket Zoli készített. Mi ketten mindenesetre pillanatok alatt jóban lettünk, ezért lettem aztán a Csontváry állófotósa.” 

Az itt látható kép a Lipári szigeteken (olaszul Isola Eori) készült. Története van. 

„Negyvenöt fokban vártunk a hajóra, árnyék sehol, mindenki pilledezett. A Vulcano szigetekről jöttünk, mentünk vissza Cataniába, két óránk volt az átszállásra. A kikötőben nem tudtunk elbújni a nap elől. Zoli sétára hívott. Egyedül én mentem vele. Egyszer csak egy fehér kőbányánál kötöttünk ki, ahonnan hajószámra hordták a remek építőanyagot. S ahogy ott sétáltunk Zolival, megláttam ezt a furcsa barlangnyílást. Zolikám, akarsz még egyszer megszületni? – kérdeztem tőle. Odanézett, elnevette magát, és már bent is állt a nyílásban. Lekattintottam.” 

Hogy milyen emberként maradt meg Markovics Ferenc emlékeiben az eredeti tehetségű, tragikus sorsú rendező? Erre is van egy felejthetetlen története. 
„Mivel látványokra épült a film, szerettem volna ott lenni a Csontváry minden külföldi forgatásán, izgalmas helyszínén. Meg is kaptam az ígéretet, hogy mindenütt ott leszek. Amikor másodszor indultunk volna Taorminába, kiderült, hogy velem nem számolt a felvételvezető. A főgyártásvezető ugyanis kihúzott a listáról, mondván, én már jártam Taorminában. Hajnalban fejeztük be a film nagy zárójelenetének a felvételeit a Gellért fürdőben. Nekem később mesélték el: Zoli nem haza ment a forgatásról, hanem be a filmgyárba, és ott aludt a főgyártásvezető irodájának a küszöbe előtt, hogy reggel azonnal intézkedhessen. Így kerültem fel a listára. Hát, ilyen ember volt. Mindenben az igazat, a szépet, az emberit kereste.”