Hitből és profizmusból építkezik

Romantikus vígjáték, humoros karriertörténet, a magyar színjátszás korai időszakába invitáló komédia. Ezekben kapott neki való szerepet a huszonkilenc éves színész, aki egy kellemes Duna-parti beszélgetésre Guy de Maupassant-t, A szépfiú szerzőjét hívná meg, s ha el akar valamit rejteni, akkor lazasággal leplezi. Kallódó kosaras srácot játszott férfias bájjal a Senki szigetében, Majdnem Ádám volt a Hetedik alabárdosban, bujdosni kényszerülő ifjú katona a Vándorszínészekben.

Öt évvel a Senki szigete után kereste meg Sándor Pál, hogy eljátssza nála a Vándorszínészek talán legizgalmasabb figuráját, a Hetedik alabárdosban ugyanis kisebb szerepe van. Mivel telt a köztes öt éve?

Építettem magam. Színházban játszottam, utaztam, éltem. Közben vártam az újabb lehetőségeket. Most is várom. Hét előadásom volt a Thália Színházban. Amikor eljöttem, hogy eljátszhassam a Vándorszínészek szökött katonáját, mind a hét szerepemet elvették. De már van nyolc, és nem a Tháliában. A szabadúszást választottam. Ha most a Vándorszínészek után valaki azt mondja, ez a szőke gyerek kell nekem, a döntésem elérte a célját. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen visszhangja lesz a filmnek. Örülnék, ha gondolkodnának bennem.

Eddig is gondolkodtak. Nem a semmiben lógott.

Nem is az a típus vagyok, aki csak úgy lógni tudna a semmiben. Nagyon nyitottan járok itthon és a világban is. Ha találok egy helyet, ami fontos volt és sokat adott nekem, akkor nagyon iparkodom, hogy visszatérjek oda. Az apró dolgokkal is így vagyok. Sok pillanatba, gesztusba azonnal bele tudok szeretni. Most például hónapok óta szerelmes vagyok. Bementem egy virágboltba, megtetszett egy dekoráció, és utolért a Take Me to Church. Jó a szám, kellemes illat volt a boltban, néztem a dekort, és valaki hátulról megszólított. Ránéztem a lányra, és úgy éreztem, a feleségem lesz. Kókusz- és vaníliaillatú volt a keze, egész nap azt szagolgattam magamon, miután kézfogással bemutatkoztunk egymásnak. Fél óra múlva küldtem neki egy üzenetet, mert megadta a számát. Írogattunk egymásnak, majd egy hónap múlva találkoztunk. Azóta együtt vagyunk. Éreztem, hogy nem engedhetem el őt, s már boldog szerelemben élünk. Nézem, ahogy van, ő meg azt szereti, ahogy én vagyok. Régebben, amikor a Senki szigetét forgattuk, úgy éreztem, milyen jó ez a stáb, olyan, mint egy család. Kávét kapok, amilyet szeretek, csettintek egyet, és már jönnek is a ruhások, minden magától működik, mint egy jó kis brigádban. Aztán vége lett, és nagyon nagy űrt éreztem magamban. Harminc nap után szétrebbentünk.

Sejtem, mi következett. Kereste a helyét.

Az első nap még pihentem, de a másodikon már fészkelődtem, nem tudtam, mi lesz, hol vagyunk, hova kell mennem, mit kell másnap csinálnom. Hiányzott a csapat.

Mert: „Kell egy csapat.” Idézet Sándor Páltól.

A filmes család. Mára beletörődtem, hogy ez arra az időre szól, amíg együtt vagyunk. Addig nagyon jó, a szerepek ki vannak osztva. Ezt iszonyú intenzíven meg kell élni, hogy minél jobb lelkiállapotból megszületett produkció legyen az eredmény. Hogy az igazság legyen odatéve. De miután vége, el kell engedni az egészet. Nem szabad abban a tévhitben élni, hogy ez valódi család, hiszen nem az. Külföldön lenni is ilyen, amit nagyon szeretek. Ott vagy egy bizonyos életstádiumban, lelkiállapotban, bizonyos közegben, majd hazajössz, elraktározod magadban mindazt, amit ott megéltél, s amikor újra elmész ugyanoda, vagy csinálsz egy újabb játékfilmet, akkor azt újra lehet élni, bár ugyanolyan biztosan nem lesz. Még akkor sem, ha csak a nüánszok fognak változni. De már azt is tudod, hogy a pálmafáról potyog a kókuszdió, ezt már megtanultad egy országban, és nem az alatt fogsz aludni, nehogy rád essen.

Nyitott, kedves gyerek vagyok, nem egy fennhéjázó, nyilatkozta nemrég. Kedvező fényben mutatja magát.

Folyamatosan figyelem magam. A Vándorszínészekben nagyon sok baleset ért a forgatás első felében. Sándor Pali mondta, hogy: „Nyugodj meg, kérlek, ez a szerep már a tied, meg fogod csinálni faszán! Nézd meg a Csámpit, hogyan jön be!” Igaza volt. Nagyon összeszedett energiával jött be a Csámpi, vagyis Gáspár Sándor. Onnantól fogva megnyugodtam, készültem arra, hogy mi hogyan fog történni. Esztergályos Károlynál, a Férfiaktban volt egy picike szerepem. Pofázás, találós kérdések, és úgy kezdtem el játszani. Sándor Palinál megértettem: össze kell fognom az energiáimat. Nem lehet szanaszét aprózni magam, és abban fürödni, hogy milyen jól érzem magam. Az a feladatom, hogy koncentráljak. A szerepre, a történetre, a partnerre, a filmre. Tanultam valamit Palitól. Apám, nagyapám, haverom, pajtásom lett.

Hogyan kapta meg tőle a szerepet?

Megnézett Ljudmila Ulickaja hőseként, Surik szerepében a Rózsavölgyi Szalonban. Megvárt, és elmondta: „Van egy főszerep, ami rád van írva.” Eltelt két-három év, megtörtént a Thália színházi tortúra, engednek, nem engednek, kiadnak-e vagy sem a forgatásra. Szörnyű volt ez a végeláthatatlan huzavona. Kapják be, gondoltam, és eljöttem. Nagyon jó érzés volt otthagyni őket, de nemrég, a Csak színház és más semmi című sorozat miatt kénytelen voltam visszamenni a helyszínre, mert ott forgattunk a Tháliában.

Sándor Pálról azt rebesgetik a szakmában: dühöngős, veszekedős rendező, de a végeredmény mindig őt igazolja, az pedig minden esetben komoly értéket hordoz.

Tőlem megkérdezte az elején, hogy van-e valami, amit nem szeretek.

Amire allergiás? Akkor mégiscsak figyel a színészeire.

Ha üvöltöznek velem, mondtam, azt nehezen viselem. Stresszelek. Kikészülök. Ha simogatnak, azt mondják, hajrá, az oké. Rögtön az első napon vérig sértett. „Mi ez a másodkategóriás szar?” – süvítette hatvan ember előtt. Leizzadtam, nagyon fájt, de megcsináltam, amit kért. Másnap fel kellett ugranom a lóra. Hívták a kaszkadőrt, mondtam, hagyjátok, nem kell, majd egyedül! „Isten vagy, Moha!” – kiáltotta. Kaptam tőle hideget-meleget. Megedzette rendesen a lelkemet. Rudolf Péter volt az egyetlen, aki visszaüvöltött rá, ha indokolatlanul kiabált velünk. Egyébként minden rendben volt. Vágy, szerelem, minden benne van, ami része a filmkészítésnek. Ha nem úgy cseppen az eső, ha nem úgy fúj a szél, ha nem úgy szólal meg a színész, újra megyünk, és megint újra. Ez a fanatizmus meglátszik a filmben. A forgatás elején én is mindig fura vagyok, aztán felkap a történet, és repülni tudok.

Ki ez a katona, mi elől szökik?

Fekete a neve, de ez egyszer sem hangzik el. Becsületes fiú. Bekerült valahogy a katonasághoz, de nincs sok köze hozzá. Egy nap eltávot kap, huszonnégy órára elhagyhatja a sereget, s találkozik a színház varázsával. Rápislog, hogy mi a csoda ez? Vándorszínészek a színpadon a csőcseléknek játszanak, akik reagálnak, kiabálnak, és ő is hat rájuk. Paprikázza a kedélyeket, majd kitör a verekedés, megvédi az egyik színésznőt, de kap egy jó nagyot a husánggal, és három nap múlva ébred fel a csepűrágók szekerén. Szökevénnyé vált, bujdosnia kell, nincs lehetősége visszamenni a seregbe, ezért csatlakozik a trupphoz. Ott marad velük, és egyre nagyobb, fontosabb feladatokat kap. Fordulatos dolgok történnek vele, a szerelem is megjelenik az életében. Sok apró csoda rakódik egymásra a filmben, minden jelenet épít a sztorin. Amikor forgattuk, nem tudtuk, de a végén, az utolsó előadásnál Pali úgy fűzte össze az összes szálat, olyan szépen összegez, hogy kiráz a hideg. Nagyon erősen hat a történet.

Szavaiból kitűnik: ez most a legfontosabb filmje.

S eddig a legjobb munkám. Mélyvíz volt, amelyben össze kellett kapnom magam. Nagyon bíztam Paliban. Remek ember, remek rendező. Török Ferenc filmjében, a Senki szigetében volt egy közeli jelenetem Margitai Ágival. Szólt Feri, hogy ne nyalogassam a számat. „Mi ez? – kérdezte? – Szünet!” A Vándorszínészek forgatásán Pali csak úgy mellékesen megjegyezte: „Apukám, ha hazudok, én azt élvezem!” Színésznek remek instrukció. A Senki szigetében hazudnom kellett Margitai Áginak, hogy kicsaljam belőle a pénzt, mintha az unokája lennék. Amikor újravettük az ominózus jelenetet, bementem, és csak annyi volt a kisagyamban, hogy csinálom, és ettől jól érzem magam. „Megvan, kész!” – szólt Feri. A Vándorszínészekben az állóképességemet is próbára tette, hogy felakasztanak, vagy hogy egy vadkant kellett kicsalogatnom éjjel háromkor az erdőből ifj. Vidnyánszky Attilával. Aztán bele kellett fulladni a Dunába, mert beleestem a szekérről. Vagy ki kellett törnöm egy ajtót! Ez mind borzasztó nagy kihívás volt.

Miközben önmagát is törte-zúzta.

Ugrottam bele minden helyzetbe, mint egy friss egyetemista. Utána jött a beszélgetés Palival, hogy: „Várj már egy kicsit!” De ha nyolcszor felakasztanak, persze hogy bevérzik a szemed. Az is durva volt. Másnap kis piros pötty a szememben, a harmadik napon már az egész tiszta vér lett. Pali nem bírt instruálni. „Azt látom, hogy tiszta horror vagy. Nem tudom ezt így!” – mondta. Aztán jött a leállás a forgatásban, s az alatt meg is gyógyultam. Sérülésem volt több, de Pali már nem kiabált velem. Szerette, amit adtam neki. Hit és profizmus. Ebből építkezem. „Adj valamit – szólt Pali, – és majd megmondom, mennyi kell belőle.” Tudta, mi áll jól, mit szeretne. Török Feri nem szerette, ha visszanéztem a felvett jelenetet. Pali engedte. Nekem ez fontos volt. Látnom kellett, mit adtam, és min kell változtatnom.

Ez a gyűrű az ujján… igazán extra darab!

Olyan, mint egy hosszú madárcsőr. Szeretem. Összenőttünk. Le sem veszem már.