Feltöltötte egy erős filmszerep

Tévésorozatban feltűnt már párszor, mozivásznon a jeles szlovák filmrendező új munkájában várhatóan jövő tavasszal láthatja a közönség. A Komáromi Jókai Színház fiatal művésze nagy várakozással tekint a bemutató elé, hiszen ezzel az alakításával újabb kapuk nyílhatnak meg előtte.

Felvértezve tíz esztendő színpadi tapasztalatával, gondolom, régóta várt már erre a lehetőségre.

Én inkább azt mondom, megvolt bennem a vágy, hogy kipróbáljam ezt a fajta színészetet is. Mert más a film, és más a színház. Itt nem az van, hogy hat hétig próbálok, s közben formálódik, érik a szerep, hanem naponta felveszünk pár mozzanatot a figura életéből, függetlenül az epizódok időrendi sorrendjétől. Nagyon érdekelt, milyen a munka egy filmes stábbal, hogyan találjuk meg a közös hangot, mennyire tudom elfogadtatni magam a rendezővel, az operatőrrel, a partnerekkel és a többiekkel. Nem volt összehasonlítási alapom, hogy más stábok esetében ez miképpen működik. Itt rögtön azt éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Amint megtaláltuk a közös hangot, az összes görcs, mint valami bilincs, lehullott rólam.

De hajtotta a vágy, hogy ezt a műfajt is megismerje?

Imádom a színpadot, de valóban nagyon izgatott, milyen egy forgatás. Nem szívesen nézem magam például egy színházi közvetítés során, át is kapcsolok gyorsan egy másik csatornára, de ha mégis belekukkantok pár percre az előadásba, rögtön a hibákat látom. Itt kíváncsi voltam, milyen vagyok egy filmben. Hogyan küzdök meg a szereppel kamera előtt.

Vecsei H. Miklós, korosztálya egyik vezető színésze, nem is preferálja ezt a műfajt. Hozzá sokkal közelebb áll a színpad.

Én gyerekkorom óta vártam arra, hogy egyszer én is kamera előtt állhassak. Sóvárogva néztem a filmeket, hogy de jó lenne bekerülni egy izgalmas produkcióba! Milos Forman remekművét, a Hairt vagy hússzor láttam. Az volt az alapfilm nálam. Meg a Doors. Tiniként azt is rengetegszer megnéztem. És a régi magyar filmeket! Például a Szindbádot és Szeleczky Zita filmjeit. Gyerekkoromban még nem volt internet, hogy azt nézzek, amit akarok. De a tévében is remek filmeket láttam. És most megadatott, hogy én is egy nagyszerű filmrendezővel dolgozhassak.

Hogyan találta meg Miloslav Luther?

A szereposztást készítette elő, amikor rám akadt a színház honlapján. Év elején személyes találkozóra hívott Pozsonyba. Nagy vonalakban vázolta, miről szól a film, és mit kellene játszanom benne. De nem szlovákul, hanem németül. Végig. Kérdezte, hogy beszélem-e a nyelvet? Nem azt mondtam, hogy nem, hanem hogy japánul is megtanulom a szöveget, ha kell. Készült rólam pár próbafelvétel, és azzal búcsúztunk egymástól, hogy majd jelzi, miképpen döntött.

Meddig kellett várnia az értesítésre?

Egy hónap után jelezték, hogy lesz egy újabb forduló, de akkor még ketten voltunk a pakliban. Fogalmam sem volt, hogyan sikerült a próbafelvétel, lehet, hogy görcsös is voltam, hiszen először kellett helytállnom ilyen helyzetben. Három nappal később a rendező úr közölte velem, hogy enyém a szerep. Elmondhatatlanul örültem. Mivel a komáromi Don Juan miatt teljesen kopasz voltam, megkért, hogy már ne vágassam le a hajam, engedjem megnőni a szerephez.

Zselízen, a gimnáziumban angolt vagy németet tanult?

Angolt. Németből eddig teljesen kezdő voltam, de most sem kezdhettem az alapoknál. Erre nem is lett volna idő. Másfél-két hónappal a forgatás előtt elküldték a szöveget. Előbb a kiejtést kellett elsajátítanom, amennyire csak lehetett. Kaptam egy voice coachot, úgynevezett kiejtéstanárt. Egy szlovák hölgyet, akivel előbb WhatsAppon társalogtunk, majd jöttek a videóhívások. Képernyő előtt ültünk mindketten. Én mondtam a szöveget, ő csiszolta a kiejtésemet. Később hangfelvételeket küldött, hogy milyen tempóban beszéljek. A testvérem és a feleségem is segítettek a szövegtanulásban. A forgatás előtt két hétig már minden napom erről szólt. Kezdőből lettem „hirtelen haladó”. Horvátországba mentünk nyaralni, útközben megálltunk két napra a Balatonnál. Beültünk egy étterembe, és mit hallok? A szomszéd asztalnál német turisták ebédeltek. Hallgattam, hogy beszélnek. Figyeltem a gesztusaikat. Nem nagyon artikuláltak. Nagy gesztusaik sem voltak. Legfeljebb a mutatóujjukat használták. Érzelmeket nem jeleztek. Ridegek voltak. Kimértek. A horvát tengernél sem tudtam egész nap pihenni. Úsztam is, napoztam is, de egy idő után már az apartmanban birkóztam a szöveggel. Kikapcsolódásként SS-tisztekről néztem dokumentumfilmeket a mobilomon, hogy tanulmányozzam a testtartásukat. Ők sem vitték túlzásba az érzelmek kimutatását.

Sok volt a szövege?

Több, mint amennyivel számoltam. Szlovákul egyetlen szót sem ejtek ki a számon. Veronika Mészárosová, a partnernőm is csak németül beszél velem. Én úgy bemagoltam a szöveget, hogy még most is haknizhatnék vele. Ha most egy német turista előtt hangosan felmondanám, azt hinné, folyékonyan beszélem a nyelvét. De ha kérdezne valamit, nem érteném, így válaszolni sem tudnék neki.

Ha SS-tiszt, akkor háborús film?

Hol a jelenben, hol a múltban, a második világháború idején fut a történet. A múltban kutat egy ifjú pár férfi tagja. Tudni szeretné, ki volt a nagyapja. Talál ugyanis egy fényképet a nagymamájáról, aki mellett ott áll a fotón egy német tiszt.

Színpadon játszott már SS-tisztet?

Nem. De németül már meg kellett szólalnom Clifford Bradshow szerepében, a Kabaréban. A filmbeli történetben a náci halálosztag tagja vagyok.

És kiderül, hogy mi köze volt a német tisztnek a szlovák nagymamához?

Legyen elég annyi, hogy randizott vele. Civilben. Willi Dietrich nem született rossz embernek. Megjelenésében rokonszenves férfi. Csak nem tudjuk, hány ember halálához volt köze. Hisz a náci eszmében. Hirdeti is Eichmann ideológiáját. Nem cinikus. Vannak megejtő pillanatai is. Pengeélen táncol a jó és a rossz között. Precíz, ellentmondást nem tűrő ember. Nem egyértelmű figura. Nem fekete, de nem is fehér jellem.

Mennyire segítette a náci egyenruha a szerep megformálásában?

Első nap, amikor beöltöztem, az egyik stábtag megkérdezte, milyen érzés ilyen uniformisban feszíteni? Veszélyes, mondtam. Amellett, hogy megkövetel egyfajta testtartást, felsőbbrendűnek érzi benne magát az ember. Csizma, sapka, pisztoly az oldalán… elment mellettem az utcán, ahol forgattunk, egy német turistacsoport. Rendesen megbámultak. Akkor döbbentem rá, hogy kit játszom. Jó utazás volt. Civilben egyébként többet vagyok a filmben, mint egyenruhában. Azt csak a hivatalban viselem. Amikor randira viszem a nőt, átöltözöm.

Voltak lelkileg megerőltető jelenetei?

Kettő is. Az egyik egy 1938-as Peugeot-ban, a másik a tiszti irodában. Negyvenfokos hőség volt aznap, dőlt rólunk a víz az autóban. Izgultam nagyon. Négyoldalas szövegem volt. Megnyugtatott a rendezőasszisztens, hogy részletekre bontva vesszük majd fel a jelenetet, különböző látószögből. A rendező viszont úgy döntött, hogy vegyük fel mégis egyben az egészet. Veronikával kétszer összemondtuk a szöveget, és elsőre sikerült is elmondanunk a kamera előtt. A baj csak az volt, hogy nem a játékra, hanem a szövegre összpontosítottunk. Színészileg semmit nem közölt a jelenet. A rendező úr megmutatta a felvételt, és kedvesen megkérdezte, szerintünk hogyan sikerült? Elég lapos, mondtam. Úgyhogy újra nekifutottunk.

És sikerült?

Az utolsó két mondatnál elakadtam. Nem jutott eszembe. És a következő alkalommal is ugyanott hibáztam. Harmadszorra viszont hibátlanul megoldottam. Pedig igyekezni kellett a fényviszonyok miatt. Szóltak, hogy tíz percünk van az egészre. Felspannolva ültünk be a kocsiba Veronikával, s a végén megtapsolt bennünket a stáb. Két perc múlva le is bukott a nap. A másik nehéz jelenetről, az irodabeliről nem szeretnék elárulni semmit. Az legyen meglepetés.

Hogy búcsúztak egymástól a rendezővel?

Összeborulva és meghatódva. Kaptam egy szép öngyújtót és egy fotót, emlékül a filmből. „Szegényebb lennék, ha nem találkoztunk volna” – mondta a rendező úr. Én ugyanezt éreztem. Fantasztikus embert és egy nagy kaliberű rendezőt ismertem meg Miloslav Luther személyében. Teljesen feltöltődött a lelkem. Nem is találtam sokáig a helyemet a forgatás után. Két hétig intenzív hiányérzetem volt. A stábtagok is hiányoztak.

Rögtön a forgatás után kezdett el próbálni a Külvárosban, Martin Huba rendezésében, akivel nem most dolgozott először, ráadásul osztályvezető tanára volt a főiskolán. A forgatáson szerzett élményei mennyiben segítették ebben a munkában?

Érzelmileg fel voltam pörögve. De elszállva nem voltam magamtól. Semmi olyat nem éreztem, hogy én most mindenkinél több vagyok, mert egy készülő filmből jöttem. Egy sánta csávót játszom a darabban, aki operaénekesnek készült, de tizennégy évesen elütötte egy teherautó, és fél lábára megbénult. Mankóval közlekedem a színpadon. Jó szerep. Szeretem. Nagyon jó kezdés volt az évad legelején. Hangos sikerrel zajlott a bemutató. Lesz még új feladatom ebben az évadban. Minden adott ahhoz, hogy jól érezzem magam.

A szerző a Vasárnap munkatársa