Egy élet, interjúfolyamban elbeszélve

2003-ban jelent meg a szerző Átváltozás avagy Az „itt” és az „ott” című, addigi költői életművét annak recepciójával egyetemben összegző, reprezentatív kötete. A könyv utószavában Németh Zoltán irodalomkritikus megjegyzi: „Nem kis merészség, jó adag pozitív értelemben vett őrület, s még ennél is több mazochizmus szükségeltetik ahhoz, hogy valaki még életében összegyűjtse összes műveit, de nemcsak az összes műveit, hanem annak recepcióját is, kritikákat és esszéket, recenziókat és tanulmányokat. Úgy látszik, Tóth László egy azok közül a szent mazochisták közül, akik saját szövegben-létüket a legalaposabb teljességként élik meg, akik számára az írás és gyűjtés, írás és folyamatos önellenőrzés napi program és feladat.” Ebbe az önellenőrző, az írást gyűjtéssel ötvöző, vagy, másképp mondva, az írást olykor gyűjtésként (is) értelmező beszédmódba helyezkedik bele a szerző 60. születésnapjára, 2009-ben megjelent, Egy öngyűjtő feljegyzései avagy eszmék, rögeszmék, toposzok című, „esszéket, futamokat” tartalmazó kötete is. Az életmű korábbi értekező prózai darabjaihoz képest ebben az önelemzés és a családtörténet kap központi szerepet. A Tóth Lászlóról monográfiát író Filep Tamás Gusztávot idézve: „Nem kizárt, hogy az életmű olyan fontos elágazásához érkeztünk általa, amelynek még nincsen folytatása.” A szövegember című kötet önálló voltában is, több szempontból is érdekes vállalkozás, ám az olvasás szellemi kalandjának más irányokat adhatnak az Átváltozásokból és az Öngyűjtőből megszerezhető előismeretek. Filep valószínűleg jó érzékkel tapintott rá a pályakorrekció lehetőségére. A szövegember szövege interjúkból áll össze. Egészen pontosan 47-ből. Az elmúlt idő nyomában alcímet viselő kötet előszavában azt írja Tóth László: „Sosem voltam újságok, egyéb médiumok, illetve riporterek sztároltja, és senki nem versengett nyilatkozataimért, interjúimért, az elmúlt közel négy és fél évtized alatt így is összejött vagy száz interjúm.” A 47 interjú tehát az összes interjú megközelítőleg fele, viszonylag nagy számnak mondható. A kötet azonban nem negyvenhét interjút tartalmaz, hanem egyet. Az interjú népszerű sajtóműfaj, egyben munkamódszer is. Műfajként annak paradoxona jellemzi, hogy megfoganásakor két ember magánbeszélgetése, mely azonban – az élő adás lehetősége óta akár megszületése pillanatában, de később mindenképp – számol a nyilvánossággal. A napi sajtón túli szférában az interjú átmenet is lehet a szépirodalom és az újságírás között. Az interjú műfaja Tóth Lászlótól sem idegen. 1981-ben Vita és vallomás. Beszélgetések csehszlovákiai magyar írókkal címmel jelent meg első interjúkötete, melyet aztán – eddig – további kettő követett. Az 1996- os Szó és csend (tizenegy beszélgetés költőkkel) az Új Forrásban megjelent költőinterjúit tartalmazza. A 2006-os Hatszemközt, avagy Korbúcsúztató – anno 1989 című, páros interjúkból összeálló kötete azért is érdekes lehet, mert a szövegek a rendszerváltás évében keletkeztek, ám a könyv csak bő másfél évtizeddel később jelent meg, így kordokumentum is. A szövegemberben a szövegember – újságírói kérdésre válaszolva – így vall az interjúról: „Számomra az interjú is egyenrangú műfaj a többivel, s ha komolyan vesszük, ugyanúgy képesek lehetünk vele a saját látomásunkat (is) megfogalmazni a világról, mint például a verssel, s nemcsak a magunkét, hanem a megkérdezettünkét is. Kérdés és válasz ugyanis együtt alkot egészet benne; valószínűleg a beszélgetőtársaim válaszai sem léteznének a közreműködésem nélkül, vagy ha igen, semmiképpen nem úgy, mint a velük együtt készített interjúmban: hiszen valamiképpen a válaszaikban is benne vagyok, nemcsak a kérdéseimben. Miként benne vagytok a most általam mondottakban ti is: a kérdezőim, akik nélkül nem sok létezne mindabból, ami – s ahogy – ebben a beszélgetésben testet ölt. Kérdezőnek̋ és kérdezettnek az igényes interjúban mindig szerzőtársaknak kell lenniük; ha nem így van, összecsapott – s csapnivaló́ – lesz az egész, vagy napi penzumot teljesítettünk. A kérdezőnek ugyanis legalább annyit kell tudnia a megkérdezettről, mint ő̋ magamagáról, sőt nem árt, ha időnként olyanra is ráhibázik beszéltetettjével kapcsolatban, ami neki is új, ami számára is csak ettől kezd megnyílni. Ilyenkor a megkérdezett számára is érdekessé kezd válni a kérdező, s ettől kezdve az interjúnak nyert ügye van.” Ahogy fentebb írtuk, a kötetben negyvenhét interjú áll össze egy koherens szövegfolyammá, szakmai és családi önéletírássá. A szövegemberben Tóth László szerkesztői-(én/ön)történészi énje dekonstruktorként kerül a szerző pozíciójába, lebontva, majd radikálisan újrakontextualizálva a korábban meglevő, folyóiratsírban fekvő szövegeket, amelyek e beavatkozás előtt nem kezdeményeztek párbeszédet egymással, esetenként nem is tudtak egymásról. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás című tanulmányában Hayden White jegyzi meg: „Nincs olyan alkalomszerűen feljegyzett történelmi eseményhalmaz, amely önmagában történetet alkotna. Az eseményeket történetté a történészek teszik, bizonyos elemek elhagyásával vagy alárendelésével, és mások kiemelésével, motivikus ismétléssel, a hangnem és a nézőpont változtatásával, alternatív leíró stratégiákkal. Azaz nincs olyan történelmi esemény, amely lényegéből adódóan tragikus vagy komikus lenne, ilyennek csupán felfogható egy bizonyos nézőpontból, vagy egy olyan strukturált eseményhalmaz kontextusában, amelynek kitüntetett helyet élvező eleme.” A Tóth László által strukturált én- és öntörténelmi eseményhalmaz kitüntetett helyet élvező eleme pedig Tóth László. „Mást se tettem világéletemben, mint építkeztem: építettem önmagamat, a személyiségemet, a magam világát – és ezt teszi minden ember. És azon múlik minden, hogy ez az építkezés autentikus, értelmezhető világot eredményez-e, vagy sem” – válaszolja Tóth László a 156. oldalon, Lacza Éva 2004-es kérdésére. S bár a beszédhelyzetből adódóan e sorok írója úgy értelmezi, az „autentikus, értelmezhető világot” Tóth László abban a beszédhelyzetben elsősorban a szubjektumra vonatkoztatja, ugyanez igaz A szövegember lapjain megképződő szövegvilágra is. Sigmund Freud rámutat az Álomfejtés című könyvében, milyen nagy meggyőző ereje lehet egy koherens narratívumnak – illetve annak a módnak, ahogyan egy megfelelően megválasztott rekonstrukciós folyamat áthidalja a szakadékot két, látszólag független esemény között. A családtörténet, a szakmai és magánélet-történet koherens narratívummá szervezésének szándéka mögött álló monumentális de- és rekonstrukciós folyamat az, amely engem lenyűgözött A szövegember olvasása közben. Negyvenhét, reklámmagazinban, családi magazinban, tévémagazinban, napilapban, hetilapban, irodalomi folyóiratokban, rádióban, pódiumbeszélgetésen vagy könyvben megjelent (vagy elhangzott), mondanom sem kell, a homogénnek jóindulattal sem nevezhető interjúszöveg(-tenger) koherens egésszé szervezése invenciózus szerkesztői teljesítményként sem utolsó, ám túl is mutat azon. A szövegeken elvégzett szerkesztői munka ugyanis egyfajta írástechnikaként tételeződik. Újra White-tal szólva: bizonyos elemek elhagyásával vagy alárendelésével, mások kiemelésével, motivikus ismétléssel, a hangnem és a nézőpont változtatásával áll össze koherens narratívummá, önéletrajzzá a negyvenhét párbeszéd, s kerül dialogikus viszonyba immár egymással is.