Iskola, diák, szülők - az érzékeny háromszög

Egy nemzetközi felmérés országunkat is érintő adatai szerint a szlovákiai iskoláskorú gyerekek 96 százaléka az édesanyjában, 82%-a az apjában, 78% -a az orvosokban, de csak 68 százaléka bízik meg a pedagógusaiban. Szakpszichológusként mi a véleménye erről?

Hogy ez nem jó jel. Mind a pedagógusok, mind a gyerekek szempontjából előnytelen adat, hiszen tanulni úgy kedvező, ha a diák felnéz a tanítóira. A szülők iránti bizalom természetes, és hasznos lenne, ha ez az érzés eleinte az óvónőre, majd az első elemitől a tanítókra is átterjedne. Hogy a gyakorlatban, a szóban forgó kutatás alapján, ez mégsem így van, nyilván a szülők és az iskola közötti összhang zavarainak is következménye. Nemegyszer előfordul például, hogy a diák egy-egy új, számára kevésbé rokonszenves pedagógus kezébe kerül, a szülők pedig már a második héten bemennek panaszt tenni az illetőre. Sőt, akár azt is elérik, hogy más pedagógus vegye át az osztályt. A gyerekek szemében „levitézlett” tanító így esélyt sem kap szakmai rátermettségének igazolására. Általában is azt tapasztalom, hogy a pedagóguspályának nálunk nincs megfelelő társadalmi tekintélye, ami komoly mulasztás. Ráadásképpen a szülők olykor akármilyen pedagógiai jártasság nélkül túl nagy beleszólást igényelnek gyermekük iskolájának mindennapi életébe. Hogy az ilyen megnyilatkozások mennyire befolyásolhatják az iskola falain belüli légkört, abban az intézmény vezetőségének meghatározó felelőssége van. Miként a tanári karnak is erős, megbízható közösséget kell alkotnia.

Milyen legyen hát a család, tehát a szülők és az iskola kapcsolata?

Elsősorban őszinte és minden tekintetben korrekt. Ennek hiányában, illetve különféle ütközési pontok vagy egyéb vitás helyzetek kialakulásakor a gyerek könnyen elbizonytalanodik. Sokszor nem tudja eldönteni, kinek higgyen, és akár már elemista korban elveszítheti a tanulás iránti motivációját. Különösen, ha az elfogult szülő otthon csak a tanítókat szidja, a vélt vagy valós gondokért szinte kizárólag az iskolát okolja, és minden szituációban kritikátlanul a saját gyermekének ad igazat. Vagy ha az iskola igazgatóságán, illetve a nevelési tanácsadókban a bírált pedagógus háta mögött igyekszik „intézkedni”, esetleg még evidens szülői tévedéseinek következményeit is a tanítókra fogja... A ténylegesen felmerült iskolai problémák zömét, ezzel szemben, csupán többszemközt, a szülő, a szakember és a pedagógus akár többszöri nyílt beszélgetésének segítségével lehetséges megoldani. Más nyomós érvek mellett azért is, mert az egész napos oktatás elterjedése révén az iskolákra számos tekintetben áthárul a felelősség, hiszen a diák többnyire még a leckét sem viszi haza. A szülő így gyakran kimarad az otthoni tanulásból, ami főként az alapiskola alsóbb évfolyamaiban – a kisdiák szemszögéből – több okból lehet hátrányos. Némi túlzással ugyanis még az is megtörténhet, hogy egy-egy ilyen gyermek úgy jut el egészen a tanév végére, hogy eközben egyszer sem tanult együtt a szüleivel – míg az iskolára túlságosan nagy teher és végső soron a számonkérhetőség hárul.

A családok manapság mi módon, milyen minták szerint nevelik például elemista korú gyermekeiket?

Sokszor tapasztalom, hogy a személyes kapcsolódások háttérbe szorulnak. Ehelyett a média- és a kütyüvilág dívik. A család külön-külön, szerencsésebb esetben talán együtt érkezik haza, de anya rögtön nekifog mosogatni, vacsorát készíteni, a csemete közben valami kütyüvel szórakozik, a táblagéppel játszik, vagy a mesezuhatagot nézi a tévében. Ez viszont torzítja a világképét, csorbítja az értékrendjét. Nem az emberi és családi kapcsolatokban tanulja meg megismerni a való világot, hanem gép által fejlődik. Talán ezért sem néz fel aztán kellő tisztelettel a tanítóira, hiszen otthon csak hébe-hóba beszélgetnek, miközben a pedagógusairól csak alig vagy annál is ritkábban hall legalább pár elismerő szót! Nem hiszem, hogy ez lenne a nevelés helyes iránya.

A családok jelentős hányadában életcélokként mit tűznek manapság a gyerekeik elé?

Minden általánosítás enyhén sántít, de ettől még helytálló észrevétel, mely szerint nagyon gyakran arra ösztönzik őket, hogy felnőttként minél kisebb egyéni törekvéssel és fáradsággal minél több pénzt tudjanak keresni. Rengeteg családban felmerül az a „példa”, hogy anyának-apának sincs egyeteme, mégis megvettük a ház előtt álló legújabb típusú autót. A gyerekek szemében hovatovább a félkézzel elérhető célok és a hamari munkával is jövedelmező állások instantvilága hódít. Közben a gyerek nem tanult meg igazán játszani, az iskolában alig-alig képes figyelni, azt sem tudja, hogyan kell valakit megszólítani, kérdezgetve kíváncsinak lenni, beszélgetést kezdeményezni, mert a tévéhez, az okostelefonhoz, a tablethez ragaszkodva gondolkodik... Ha a tanácsadóban zajló foglalkozáson például azt kérem tőle, rajzoljon egy embert, szinte azonnal rávágja, hogy ő nem tud embert rajzolni. Föladja, mielőtt megpróbálná. Ez önbizalomhiányt, önértékelési zavart jelez. És ha az osztályban a pedagógus rászól, mert rosszul fogja a ceruzát, akkor az iskolában talán már meg sem fog szólalni; esetleg osztályozhatatlan is lesz, mert ő abban él, hogy bármit mond, az eleve rossz. Ha pedig többnyire otthon, netán az iskolában is azt hallja, hogy belőle az életben amúgy sem lesz semmi, ez hosszú ideig önbeteljesítő jóslatként élhet a tudatában. Elterjedt tapasztalat, hogy még a jó képességű gyerekek számottevő hányada is kisebb szorongással küzd az iskolában. Ki a tanulás drukkja, ki a kapcsolatlétesítés gyakorlatlansága miatt feszeng, esetleg attól tart, hogy csúfolni fogják őt valamiért.

Megszüntethető ez a feszélyezettség?

Az esetek zömében igen. Ha a szülőktől is és az iskolában is azt hallja, hogy például a csúnyább írás, a lassúbb olvasás dacára is szeretik. Viszont ha otthon azt érzi, hogy ő nem fontos, és az iskolában is magára hagyják, akkor könnyen fölad minden egyéni igyekezetet. Nem érez hajtóerőt ahhoz, hogy bizonyítani akarjon. Hogy megtanuljon kérdezni és kíváncsivá válni, önerőből felfedezni valamit a világnak számára új dolgaiból.

Nyilván a másik véglet, ha elsősorban a szülő – vagy az annak haragjától tartó iskola – a legcsekélyebb kudarctól is óvja a gyermeket!

Az úgynevezett helikopterszülők saját önbizalomhiányára vall, ha a szél rebbenésétől, a legapróbb csalódástól is féltik gyermeküket, akinek, mondjuk, nem azért kell szvettert húznia, mert hűvösebb van, hanem mert anya fázik... Így a gyerek későbbi kudarcai a szülők kudarcai is, hiszen nem gondoltak időben arra, hogy az élet kisebb-nagyobb sikertelenségei előbb-utóbb okvetlenül szembejönnek mindenkivel. Az ilyen helyzetekben végleg nem mindegy, hogy már kamaszként, fiatal felnőttként szétzuhan-e valaki, vagy megoldást találva képes továbblépni. Akinek már kora gyermekkorától nincsenek problémakezelési stratégiái, az később, amikor már nem védelmezi őt sem a szülő, sem az iskola, könnyen az élet lejtőire sodródhat. Ebben az értelemben egy-egy elviselhető kudarc „élménye” – szemben az örökös dicsérgetéssel – az egészséges önértékelést erősítő ajándék is lehet. A szülők és a pedagógusok közös dolga, hogy a gyerekekben ne kívánják fenntartani azt a művi valóságot, amelyben minden nagyszerű és megy, mint a karikacsapás. Az életben ugyanis sorra jönnek azok az egyszer váratlan, máskor kemény helyzetek, amelyekkel egyszerűen meg kell birkózni.

A modern idők jobbára mindent készen megkapó „instant” gyermeke miként nevelhető kitartásra, akaratfejlesztésre?

Elsősorban mintaadással. Emellett a korának megfelelő otthoni és iskolai feladatok elvégzésének ellenőrzött rábízásával. Hogy megtanuljon önmagáért felelősséget vállalni.

Kijelenthető, hogy a digitális világ szegényíti a gyermeki pszichét, a természetes célokat, a hagyományos értékeket?

Valóban háttérbe szorítja a kreativitást, eltompítja a felfedezés nyitottságát. Úgyszólván bármi gombnyomásra és gondtalanul elérhető, önálló gondolkodás, komolyabb kutatgatás nélkül. Ez a „digikomfort” ráadásul az érzelmi kapcsolattartást is nagyban szegényíti, személyteleníti. Ki sem kell moccanni a szobából, a parkba sem kell kimenni, hiszen majd csetelünk... Közben persze csak azt a két ujját „edzi” valaki, amit holmi billentyűzet kezeléséhez használ. A színesen csillogó-villogó kütyüt babrálni érdekesebb, mint a friss levegőn kergetőzni, vagy visszagurítani a labdát. Ezért lényeges hangsúlyozni, hogy megtanítani a közösségbe tartozás igényét, az a gyermek érdeke és a szülő meg az iskola közös feladata.

Képletesen szólva, mitől nehéz manapság az iskolatáska?

Napi munkám közben úgy látom, mintha eltűnne a korábban ismert, a szó hagyományos értelmében vehető gyermekkor. Már a kisiskolások, sőt olykor az óvodások is felnőtt tartalmakkal találkoznak. Ebben a szülők is hibásak, mert túl hamar szeretnék felnőttként látni/kezelni gyermekeiket, akik mindent készen megkapnak, számtalanszor olyasmit is, amit még képtelenek feldolgozni. A gyermek részére dupla súly, ha az iskola az oktatási folyamat természetes elvárásaival, a szülők pedig – túl korán – felnőttes dolgokkal terhelik a pszichikumát. Közben nincs, aki megtanítaná őket akár arra, hogyan zárják le a kerékpárjukat.

Tanácsadói praxisában csak tapintatosan és diplomatikusan, vagy ha nem is nyersen, de nyíltan beszél a szülőkkel?

Elsősorban elfogadással, a fennálló gond megértésére törekedve meghallgatom a tanácsért folyamodókat. Igyekszem finoman megmondó lenni, hogy ebben is mintát adjak. Ha a szülő vagy a pedagógus átérzi az én elfogadásomat, akkor ő is elfogadóbb a gondokat jelentő gyermekével, a problémás diákkal szemben. Ebben a békés háromszögben együtt keressük, hogy a jelenleg még nehézséggel járó dolgok miként mehetnének másként, simábban és zavartalanabbul.

Hogyan látja a pszichológus: ebben a zűrös és feleselő világban is jó gyereknek lenni?

Gyereknek lenni mindig jó. Ahogy még iskolásnak is. Az élet hozta gondokkal együtt.