Szimpátiatüntetések, szimpátiacikkek, együttérző nyilatkozatok igen, súlyos politikai lépések nem igazán követték a nyugati világban az 1956 őszén kitört és elnyomott forradalom hírét. A keleti blokk bizonyos államaiban földrengést nem, csak kisebb utórezgéseket okozott, Nyugaton pedig visszaállította a magyarok második világháborúban megromlott megítélését.
„Komoly események Magyarországon”
Ha a Kárpát-medence etnikai térképét nézzük, a Magyarországgal szomszédos államok közül Csehszlovákiának volt a legnagyobb számú olyan magyar lakosa, aki a Magyarországon élőkkel földrajzilag egy tömböt alkotott. Ezért is lehetett kulcsfontosságú a csehszlovák pártvezetés számára, hogy Dél-Szlovákia lakosainak a magyarországi eseményekről való tájékoztatását megfelelően „lefedje”. Erre a legfontosabb eszköze egyértelműen az 1948 végén alapított kommunista pártlap, az Új Szó volt. Ha megnézzük az 1956 októberének végén megjelent számait, először az tűnik fel, hogy október 24-én még nyomuk sincs a lapban a 23-án zajlott eseményeknek, 25-én pedig nagyon óvatos címmel ír a helyzetről, de még akkor sem a címlapon. „Komoly események Magyarországon” – szól a cím, és beszámolnak róla, hogy az előző napokban Budapesten fegyveres zavargások voltak, amelyek közben elfoglaltak néhány középületet. A második mondatban már ez áll: „A zavargásokat ellenforradalmi elemek szították, amelyek megkísérelték a népi demokratikus rendszer megdöntését Magyarországon.” A következő napokon már több oldalon, több cikkben foglalkoztak a témával, elősegítve a csehszlovákiai magyar dolgozók helyes felfogását.
Billegő lengyelek és románok
Ahogyan az Új Szó cikkeiből is kitűnik, a keleti blokk országaiban ügyeltek arra, hogy a magyarországi eseményekről szóló hírek ne legyenek hasonló kezdeményezések csírái. A legnagyobb megmozdulásokra mégsem egy szomszédos országban, hanem Lengyelországban került sor. Ott ugyan a poznańi felkelést már 1956 júniusának végén tankokkal kellett elnyomni, de októberben újabb tüntetéshullám indult. 24-én több százezres nagygyűlést tartottak Varsóban, amelyet sokan a magyarok iránti szimpátiatüntetésként fogtak fel. Külön fejezet a lengyel pártfőtitkár, Władyslaw Gomułka retorikája, aki először követendőnek ítélte a magyarok reformkommunista törekvéseit, beszédét mégis a „most már lássunk ismét munkához” szavakkal zárta. Pár nappal később, a szovjet pártvezetéssel tartott találkozóján pedig tudomásul vette az intervencióról szóló döntést, ha a későbbiek során hangot adott is különvéleményeinek.
A másik ország, ahol a budapesti események nagy visszhangra találtak, Románia. Bukarestben diáktüntetések voltak, Temesváron szintén – a Securitate emberei minden résztvevőt alaposan dokumentáltak. Négy baróti gimnazista, 16–17 évesek, megpróbált Magyarországra szökni a zöldhatáron, hogy fegyverrel segítsék a magyar forradalmat. Kettejüket már a határon feltartóztatták, a másik kettőt pedig 1957-ben toloncolták vissza, és börtön várt rájuk. A központi román pártvezetés bevetette a jól bevált híresztelést arról, hogy a magyarok el akarják rabolni Romániától Erdélyt, a forradalom leverése után pedig ürügyként használták a helyzetet arra, hogy lecsapjanak a veszélyesnek ítélt kisebbségi elemekre is (bezárták például a kolozsvári Bolyai Egyetemet). A következő hónapok és évek során perek indultak, embereket végeztek ki, több százan börtönbe vagy internálótáborba kerültek.
Szimpatizánsok, de nem szövetségesek
Mivel az 50-es évekre kialakult új világrend két főszereplője a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió, és szinte minden helyi konfliktus egyben az ő konfliktusuk is volt (a legjobb példa erre a koreai háború), a magyar forradalom ügye kezdettől fogva felvetette a kérdést, mit lép erre az USA. Hajlandó-e az egyébként is feszült nemzetközi helyzetben a keleti érdekszférába történő beavatkozással egy újabb világégést kockáztatni. Az európai nagyhatalmak ugyanígy voltak vele: 1955-ben kötötték meg a szovjetekkel az Ausztria semlegességéről szóló egyezményt, amely enyhülést hozott a két blokk kapcsolatában. Ezt sem a franciák, sem a britek nem akarták veszélybe sodorni, ráadásul fő külügyi manővereik a szuezi válságra összpontosultak, ahol Izrael oldalán katonai beavatkozást vállaltak a csatornát hirtelen államosító Egyiptom ellen. Vagyis hiába háborodtak fel a bal- és jobboldali nyugati értelmiségiek egyaránt azon, ami a magyarokkal történt, a nyugati hatalmak diplomatái pontosan tudták, hogy most épp nem a magyarok ügye a legfontosabb számukra, már csak azért sem, mert tartották magukat az 1945-ös jaltai konferenciához, amely szerint Magyarország a szovjet érdekszféra része.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsát ugyan összehívatták, a Közgyűlésben pedig kezdettől nyomon követték a magyarországi eseményeket. Készült egy 268 oldalas jelentés is, amelyet 1957 júniusában terjesztettek be. Ebben már a meghallgatott menekültek és volt miniszterek beszámolói is benne vannak (Magyarország nem engedte be a vizsgálóbizottságot, a szovjetek pedig nem válaszoltak a kérdésekre). A dokumentum a vizsgálatok eredményeként a magyar nép emberi jogainak a Kádár-kormány és a Szovjetunió részéről való súlyos megsértését állapította meg. A fő nyugati hatalmak ugyanakkor az ENSZ-ben is ügyeltek arra, hogy ne provokálják túl a Szovjetuniót.
Visszaeső nyugati kommunisták
A nyugat-európai kommunista pártok térvesztésén, népszerűségük csökkenésén viszont a magyarországi események hatása egyértelműen lemérhető volt. Olaszországban, Franciaországban és Ausztriában akkor még számottevő, parlamenti képviselettel rendelkező politikai erőt alkottak a kommunista pártok, sok neves értelmiségi is támogatta őket. A Szovjetunióról és a keleti blokkról idealizált kép élt bennük, a magyar forradalom gyors és véres eltiprásának hatására sokan kiábrándultak belőlük. Csökkent a taglétszámuk, Olaszországban nem vették be őket az éppen formálódó népfrontba, Ausztriában pedig a következő választásokon már nem is jutottak a parlamentbe.
Itt is a külföld volt a hibás
Az Új Szó propagandacikkeinek sorozata november–december során is folytatódott, többek között írt az ENSZ-ben kialakult helyzetről. Közli például V. V. Kuznyecov, a szovjet ENSZ-küldött beszédét, melynek címe: Itt az ideje, hogy véget vessünk a Magyarország belügyeibe való durva beavatkozásnak. Néhány további cím: A magyar kormány megcáfolta a nyugati lapoknak a magyarországi harcokról és deportálásokról világgá kürtölt hazugságait; A magyar ellenforradalom és külföldi szervezői. Igyekeztek tehát olyan magyarázatot szolgáltatni az eseményekre, mely szerint az „ellenforradalom” nyugati banditák szította rendbontás mindössze, a világ pedig félreértelmezi a rend helyreállítását célzó szovjet segítséget.
Függetlenül a (félre)tájékoztatás szándékától, ez volt a 20. század egyetlen olyan komoly politikai-társadalmi jellegű megmozdulása, amely Magyarországot több hétig a világsajtó figyelmének középpontjában tartotta. A szuezi válság világpolitikai súlya azonban fontosabbnak bizonyult.
Hogy látták az ógyallai traktoristák?
1956. október 26-án az Új Szó címlapon közölt egy olyan írást is, amely leszögezi: a szlovákiai magyar dolgozók szerint Magyarországon a reakciós burzsoá erők maradványai próbálták megdönteni a hatalmat. A cikk címe: A traktorosok bizalma. „Megvetéssel fogadták az ellenséges elemeknek a szomszédos Magyarországban való kezdeményezéseiről szóló hírt az Ógyallai Gép- és Traktorállomás dolgozói is” – indul a rövidke írás, amely szerint a gyallai traktoristák olyan komolyan gondolják, amit gondolnak, hogy vállalást tettek, melynek értelmében az őszi mezei munkákat már november 20-ig 105 százalékra teljesítik. A következő lapszámból megtudjuk, hogy a nógrádszentpéteri bányászok is hasonlóan éreztek. „A pôtori bányászok, akik élesen elítélték az ellenforradalmi bandák kezdeményezéseit a Magyar Népköztársaságban, megelégedéssel fogadták a hírt arról, hogy a salgótarjáni és a tatabányai magyar bányászok elfogták a provokatőröket, és átadták őket a biztonsági szerveknek. A pôtori bányászok a magyar bányászokkal való rokonszenv és szoros barátság jeléül minden fejtési szakaszon nagyobb munkaigyekezetet fejtenek ki.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.