Fényfürdőben

Érzékeny arc. Minden belefér. Csend, szakítás, szenvedély. Összetéveszthetetlen hang. Mindenre alkalmas. A legteljesebb érzelmi színskálát kínálja. Árulkodó gesztusok. Zárnak, nyitnak, ölelnek, eltolnak, repítenek, lerántanak. Mindez a pillanat tört része alatt. Fényfürdő a közelsége. Még akkor is, ha a nap már távozóban.

* Előbb Szolnokon, aztán a Pesti Színházban játszotta Egérkét. Ugyanaz a rendező, csak a »macskák« játéka volt más.

Jaj, hogy beszéljek erről anélkül, hogy…

* … könnyezne?

Nem. Hogy ne az legyen, hogy bánt valami, vagy hogy meg vagyok sértődve. Márpedig egy kicsit igen! Azt hiszem, igazságtalan lett a dolog valamitől. A szolnoki Macskajátékról gyönyörűséggel írtak a kritikusok. Rólam is. Hegedűs Ági zseniális Orbánné volt. De az egész előadás! A Pesti Színházban úgy hozta a sors, hogy Halász Judit terhes lett. Az első nyilvános főpróbán pedig rosszul érezte magát. Egyébként én is terhes voltam. A hetedik hónapban jártam. Délelőtt fél tizenegykor csöngött a telefon. Várkonyi Zoltán hívott. Osztályfőnököm volt a főiskolán. Mondja, hogy Halász Juditot most viszik a kórházba, értem meg útban a kocsi. Mire én: »Tan… tanár úr! Én ezt Szolnokon játszottam fél éve, sok mindenre nem emlékszem. – Nem baj! A második részbe kell beugrani. Minden ugyanúgy van, mint Szolnokon, hiszen Székely Gábor rendezte a Pesti Színházban is.« És tényleg! Bementem, Székely Gábor megmutatta a színpadot, a járást, épp szünet volt, láttam, hol kell bejönnöm, hol kell kimennem, és bemutatkoztam Sulyok Máriának és Bulla Elmának, Orbánnénak és Gizának. Sulyok megkérdezte: »Tudja a szöveget? Nem fogja eltéveszteni? – Nem, nem fogom.« Huszonhárom éves voltam.

* Nem félt Sulyoktól? Sokan rettegtek tőle.

Olyan váratlanul történt minden, hogy megijedni sem volt időm. A szezon végéig játszottam Egérkét a Pesti Színházban, aztán még a következő szezon elején is, majd jött Halász Judit, és visszavette a szerepet. De a premiert és még vagy harminc előadást én csináltam. Ettől függetlenül már azt is ritkán hallom, hogy Szolnokon volt az ősbemutató, nem még, hogy én is játszottam a Pestiben. Vacakság, nem? Fáj egy kicsit. Nekem ez felejthetetlen élmény volt. Két ekkora színésznővel, mint Sulyok és Bulla! Nagyon izgalmas volt velük egy színpadon lenni. Sulyok valószínűleg nagyon akarta ezt a szerepet, azért kapta meg. Nagyon közel állt hozzá. Én pedig akkor éreztem meg, hogy időskorban milyen veszélyes, ha azt érzi az ember, hogy lehet, holnap már nem ébred fel, és akkor kap meg egy szerepet, amely a halálról szól iróniával, fekete humorral. S te azt nem veszed észre. Ettől volt halálosan komoly a dolog. Sulyok az életéért harcolt minden este. Láttam, milyen nehezen közlekedett a lépcsőn, két oldalról két öltöztető fogta a karját. Bulla Elma pedig felpattant a darabbeli tolószékből, és elugrált mellettem. Ugyanazon a lépcsőn. Az ember fizikai állapota befolyásolni tud egy szerepet, a figuráról való gondolkodást, és az nem mindig tesz jót. Ha ugyanis komoly baja van, akkor arra koncentrál, és elmegy mellette sok minden, amit nem vesz észre, mert egyszerűen csak élni akar. Az a legfőbb célja. Ezt éreztem, ezt láttam Sulyokban.

* Harmincharmadik évét tölti a Katona József Színházban. Európai rangú társulat oszlopos tagja.

Az már igen! Egyébként azóta vagyok. Onnantól kezdve.

* Ezt hogyan értsem? Színészi születésnapja a Katona megalakulásának dátuma?

Azt hiszem, igen. Szolnokon, a Macskajáték próbáin a rendező még fogta a kezem. Mindent megmutatott, hogyan csináljam. Éjszaka is próbáltunk. Ha kellett, harmincszor is elmondtam Egérke monológját. A Katonában volt két nehéz évem is, amikor csak kicsi szerepeket kaptam, és egyik sem volt jó. Azért adták, hogy dolgozzak, ha már ott vagyok. Szerződtetési tárgyalás volt, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Máté Gábor és én. Mondtam, hogy »gyerekek, mit csináljak, tudom, hogy kevés szerep van, de nem hiszem el, hogy egy negyvenhárom éves színésznőnek nincs feladat. Más színházakban miért van?« Mire Ascher: »Az a baj, hogy te sokkal fiatalabbnak nézel ki a korodnál, nem lehet rád osztani se negyven-, sem ötvenéves nőt. Öregebbet meg pláne!« »Jól van – mondtam. – Fiatalodni nem tudok. De most itt van előttem a nyár, mindennap megiszom egy üveg rumot, és szeptemberre olyan arcom lesz, hogy elájultok.« Röhögtek egy nagyot, és onnantól fogva megint jó szerepeket kaptam. Volt olyan évadom, hogy száznyolcvan előadást játszottam. Május végéig szinte bent voltam a színházban.

* Élvezte?

Akartam is, jó is volt, csak utána kikészültem. Jöttek a csapások. Egészségileg. Nem lehet büntetlenül ennyit vállalni.

* Faggathatnám most A három nővérről is, a Katona József Színház egyik legendás előadásáról, amellyel a párizsi Odéonban is hatalmas sikert arattak, én mégis Arnold Wesker darabjáról, A konyháról szeretném hallani, amelyben Major Tamás is emlékezeteset alakított. Valami azt súgja: önök ketten igazi színpadi cinkosok voltak.

Ő vitt a Nemzetibe. Becsempészett. Rengeteget játszottam nála. Mindannyiunknál fiatalabbnak láttam. Tudta, hogyan kell más módon színházat csinálni. Hihetetlen színész volt. Lazán, könnyedén, rengeteg humorral, elképesztő ésszel játszott. Ilyen okos ember, mint ő volt, kevés van a szakmában. Sajnos, rossz dolgokhoz, sőt hülyeségekhez is használta az eszét. Rendezőként másképpen működött a fantáziája, mint színészként. De volt benne annyi alázat, hogy alig várta, hogy egy fiatal rendező megmondja neki, mit csináljon máshogy. Megbántva érezte magát, ha nem kapott elég instrukciót. Székelytől, Zsámbékitól, Aschertől elvárta, hogy közöljék vele, mit várnak tőle. A házi nagyítóm a közelébe nem jön Major szemüvegének. Egyáltalán nem látott, de nem lehetett észrevenni. Bulgakov Menekülését játszottuk, és Szerafina voltam, ő az orosz tábornok. Volt egy jelenet, mennie kellett a csatába, vállfán lógott a kabátja, levette, nem talált bele, akasztóval együtt vette fel, ment vele a díszletfal, ahogy elindult, arra volt rávetve a vállfa. Egyszer Cserhalmi Gyuri tartotta meg a falat, súgta neki, hogy: »Tanár úr, álljon meg!« És kiakasztotta őt, majd kivitte a színpadról. Vérfagyasztó volt az egész. A konyhában pincérnő voltam. Imádtuk az előadást. Major meg imádta a nőket. Az úrhatnám polgárban egy pár voltunk. Minden egyes előadáson kitalált valami új szöveget. Oltári disznóságokat, szerelmi vallomásokat. Mindig improvizált valamit, alig bírtam ki, hogy ne nevessek. Minden alkalommal fergeteges volt, amit csinált, és az egyedül nekem szólt.

* Szörény Rezső Tükörképek című filmjében pozsonyi partnere volt. Jana Plichtová.

Teljesen idegenek maradtunk egymásnak. Láttam rajta, mennyire nem szeretett köztünk, pedig agyon volt ajnározva. Mindent megkapott. Pszichiáter-doktornő vagyok a filmben, ő a páciensem, aki nem szólal meg. Nem hagyja megfejteni magát. A forgatás átállási szüneteiben és ebédidőben nem is akartam beszélgetni vele. Kellett ez a szerephez. Mi az egész cseh kultúrát, a cseh filmművészetet mögé képzeltük, Hrabalt, Hašekot, mindent, ő meg eltolt magától bennünket. A szerep miatt levágták egészen rövidre a haját, ettől teljesen tönkrement.

* Tímár Péter filmje, a Mielőtt befejezi röptét a denevér hogyan él az emlékezetében?

Abba is váratlanul kerültem be, mint a Pesti Színház Macskajátékába. Már három napja forgott a film, megvolt az Anya is, akiről a történet során kiderül, hogy a férfi, akivel együtt él, nem is belé, hanem a nő kamasz fiába szerelmes. A harmadik napon azonban egyértelművé vált, hogy a színésznő, akit a rendező kiválasztott, nem tudja eljátszani a szerepet. Este nyolckor felhívtak, hogy most lett vége a forgatásnak, vészhelyzet van, reggel hatkor jön értem a kocsi, a rendező elmondja a történetet, a forgatókönyvet is megkapom majd, csak legyek kész, vállaljam el, játsszam én a szerepet. Nyár volt, szabad voltam, a helyszínen tudtam meg, miről szól a film. Ma sem vagyok biztos benne, hogy ha előre megkapom a forgatókönyvet, elvállalom a szerepet. Pont annyi idős volt a fiam, mint a gyerekem a filmben, tizenhét éves. Nagyon felkavart a történet. A forgatás alatt végig rosszul voltam, még a bemutatóra sem tudtam elmenni. Mint egy amatőr. Arra gondoltam, mi lesz, ha Balázs fiam megnézi majd a filmet. Képtelen voltam felülkerekedni a sztorin.

* Médea története is ennyire kikészítené? Megöli a gyermekét.

Nem, persze hogy nem. Nem is értettem magam igazából. Két évig nem mertem megnézni a filmet, aztán műsorra tűzte a televízió, odaültem, gondoltam, belenézek, aztán majd átkapcsolom. És úgy maradtam. Sőt még káromkodtam is magamban egy nagyot, hogy azt a jelenetet normálisan is el tudtam volna játszani. Ma sem értem, mi volt velem. Negyvenéves voltam. Bicsaklottam valamitől. Hülyeség volt. Azt hittem, semmi nem változik már az életemben, maradok továbbra is egyedül. A fiam még egy kicsit velem marad, aztán majd elmegy, elhagy. Nem tudtam, hogyan fogok én ezzel megbirkózni. Ezzel voltam elfoglalva, s valószínűleg ennek lettem az áldozata.

* Fia ma a Nemzeti Múzeum tárgyrestaurátora.

Gyerekkora óta a japán páncélzat érdekelte őt. A diplomamunkája is ez volt a főiskolán. Kikísérletezett egy kémiai-fizikai eljárást, egy technológiát, amellyel úgy lehet felvinni a lakkréteget a harci páncélzatra, mint régen. A korabeli eljárást ugyanis titokként kezelték a japánok. Balázs felfedezéséről rengeteg cikk jelent meg náluk, valóságos szenzációként adták hírül, hogy van itt egy magyar felfedezés, és meg is hívták másfél évre Japánba, hogy tartson előadásokat, tanítson az ottani egyetemen, és szabadon kutathat. Vitte a családját is. Hatéves volt a fia, három a lánya. Díszdoktorrá avatták, japán névjegykártyát kapott.

* S akkor most boldog nagymama?

Imádom az unokáimat. Norbi nyitott, vidám, klassz gyerek. Tizenkilenc éves. Gyönyörű fiú, abszolút megbízható, viszi, kíséri Rékát, a húgát, aki nagyon visszahúzódó lány. Mindenki elől elbújva gitározik, dalokat ír, de a kézügyessége is nagyon jó. Csinált neki a fiam egy japán szövőszéket, és most olyan dolgokat készít, amilyeneket én még nem is láttam. Szóval senki nem unatkozik a családban. Én sem. Mindig örülök, ha együtt vagyunk.