Úrnők és urak

Hosszú ideje figyelem, hogyan változnak a megszólítási szokások. Régen mindenki elvtárs és elvtársnő volt. Amikor egyetemistaként hirtelen „elvtársnő” lettem, az olyan sokként ért, mint amikor jóval később „néni”-vé váltam. Egyébként a tanszékünkön egy diák tanár „úr”-nak szólított egy előadót. Nekünk azt mondta, azért, mert utálja, de amikor az akkori ifjúsági szövetség, a SZISZ is kénytelen volt foglalkozni az üggyel, a diák azzal érvelt, hogy nem követett el semmi rosszat, mivel a tanár neki nem elvtársa, mert nem képviseli eléggé a szocialista emberideált. Ez szemétség volt, hiszen egy ilyen kijelentés akár a tanár állásába kerülhetett volna. Szerencsére a SZISZ-elnök rendes gyerek volt, formális szóbeli figyelmeztetéssel lezárta az ügyet. Ez a tanárunk már rég meghalt, a SZISZ-elnökről semmit sem tudok, viszont az említett diákból a rendszerváltás után politikus lett.

Az „elvtárs” megszólítást pedig felváltotta az „urak” és a „hölgyek” megszólítás. Ez a mai napig érvényes. Az „úr” rendben van, a nők megszólítása viszont sokaknak bonyolultnak tűnik. Mert nézzük csak, mi is a Kis úr megszólítás női ekvivalense. A régi etikett szerint Kis asszony vagy Kisné asszony. Ez is érvényes a mai napig, mégis gyakran tapasztalom, hogy ilyenkor gyakran csak hölgynek, pontosabban hölgyemnek szólítanak. Mintha nekem nem lenne nevem. Persze tudom én, hogy a „hölgy” olyan fennköltebbnek hangzik, és aki ezt mondja, biztosan jó szándékkal teszi. Az egyetemi kommunikációs kurzusomból viszont azt is tudom, hogy sokan – nemcsak férfiak, hanem nők is – nincsenek tisztában azzal, milyen módon lehet egy nőt megszólítani. Ezért választják az általuk semlegesnek tartott „hölgy” kifejezést a nő neve nélkül. Mert a Kis hölgyem vagy a Kis hölgy, ugye, fura. Mondjuk a kis hölgy vagy kis hölgyem is, ha ismeretlen nőnek szánjuk. Én ilyenkor meg szoktam mondani az illetőnek, hogy nyugodtan szólítson a vezetéknevemen és tegye hozzá, hogy „asszony”. Úgy, mint a szlovákban.

Az utóbbi években azonban két további szokás terjedt el. Az első a totális személytelenség, amikor szóban és írásban is egy „jó napot”-tal helyettesítjük a személyes megszólítást. A diákjaim többsége már csak így kommunikál. Ez nem illetlenség, de a válaszleveleimben csak azért is nevükön szólítom őket, hogy éreztessem, nekem ők nem egy diákmassza, hanem mind külön ember, akit számon tartok. Az ő személyes megszólításuk mikéntjét a szemeszter elején szoktam velük tisztázni.

A másik szokás a totális bizalmaskodás. Amikor valakit minden előzmény nélkül a keresztnevén szólítunk. Szerintem ez a különféle tévévetélkedőknek (is) köszönhető. Ott érthető, mert nem mindenki akarja nyilvánosan kiadni a vezetéknevét. De a hétköznapi életben elég furcsa, ha vadidegen ember egyszeriben csak úgy „lezsuzsannáz”.

Főleg, ha még fiatalabb is, mondjuk harminc évvel.