Megint jönnek, kopogtatnak…

„Hogyan mehetnék így iskolába? Kinevetnek, ha meglátnak ázott zokniban, papucsban. Gyere, csengessünk be, hátha akad üres üveg vagy valami maradék vasárnapról. Ha te kéred, neked biztosan adnak, mert kicsi vagy, megszánnak!” – biztatja a nagyobbik a mellette fogvacogva baktató öccsét. Két számmal nagyobb pulóverébe törli orrát a kisebbik, és a lucskos hóban próbál valamelyest lépést tartani a másikkal. Amikor látják, hogy nem sikerül kiszabadítani a kocsit a hóbucka alól, amelyre a hóekével ráhányták a jeges útszéli mocskot is, felajánlják a segítségüket. A kicsi odasündörög mellém és elmondja, semmit se hozott a Mikulás, mert nincsen csizmája, bakancsa se, amit kitehetett volna az ablakba. De ha elmondja a testvérének, az kineveti, mert állítólag nem is létezik olyasvalaki, aki gondolna rá. Kevés ilyenkor a szó, és csak pillanatnyi enyhet ad a gyermeki gyomrot melegítő elemózsiaadomány. Nemegyszer éltem meg ünnepváró gyűjtések során, hogy az adományok egy része nem a címzettnek szólt, hogy néhányan sokdoboznyi hiábavalóságot ajánlottak fel, ami karácsony előtti lomtalanításból maradt fenn. Álltam, tehetetlenül néztem az öreg, hasznavehetetlen kávéfőzőket, csorba bögréket, ponyvaregények kupacát és a csacska, porfogó kerámiadíszeket. Idővel megértettem, hiába a lelkesedésem, nagyon nehéz jól kérni és jól adni! A lévai képárverés szervezői a hátrányos helyzetű családokat célszerűen választják ki, volt úgy, hogy rezsiköltségre, gyógykezelésre, temetésre adtak pénzt a rászorulónak, mert éppen arra volt a legnagyobb szüksége. A vágsellyei adakozók konkrét gyereknek adnak megfelelő méretű ruhát, cipőt, iskolai felszerelést az „angyalkodás” során. Kevesen tudnak arról, hogy néhány iskolában a társadalom peremén élő családoknak jó állapotban lévő meleg ruhát, lábbelit gyűjtenek, de nem verik nagydobra. Nem vonszolja a gyerek a zsákot – nem bélyegzik meg még ilyen módon is –, hanem valamelyik szülő házhoz viszi, leteszi a bejáratnál az adományt. Egyházi közösségek tartós élelmiszerekből összeállított csomagjai is konkrét címre vándorolnak. Régen a falusi közösségek felkarolták a nélkülözőt, aki segédkezett az idénymunkák során vagy az ünnepeket megelőző falusi disznóöléseken, ahol rendesen megkapta a jussát. Ha jöttek mendikálni karácsony előtt a gyerekek, a szükséget szenvedőnek nagyobb kalácsot szeltek, megtömték zsebét ünnepi finomságokkal, becsúsztatva mellé egy-két fillért is. Támogatója, népszerűsítője vagyok az adománygyűjtő programoknak, de még nagyobb híve vagyok annak, hogy a közvetlen környezetünkben élőket segítsük szerény lehetőségeink szerint. Oly sok a felejtős ajándék, a kedves hiábavalóság, amire néhány év múlva már nem is emlékszünk. Feltettük a legfelső polcra, vagy a szekrény tetején várja, hogy gazdát cseréljen. Ne dőljünk be a vásárlási kényszert ingerlő reklámoknak, mert sokkal fényesebb egy gyerek mosolya, akinek egy véletlen találkozáskor, közös hóban botorkáláskor egyetlen kérését teljesítjük.