Krakedli

Tüzesen sütött le a nyári nap sugára, amikor Bandika és Ervin megtudta, hogy a Toyota visszahívja a bZ4x nevű elektromos autóját. A rettenthetetlen rókagombához címzett nagyvárosi kiskocsmában ültek, és szódavizet ittak, korsóból. Szerintem ítéljük oda ennek a visszahívott Toyotának a világ legcsúnyább nevű autója címet, javasolta Bandika. Támogatom, felelte Ervin, majd arról kezdett beszélni, hogy nem lenne most a pakisztániak helyében. A kormányuk ugyanis arra kérte a pakisztániakat, hogy igyanak naponta kevesebb teát, mert az állam el van adósodva, és már a teát sem igazán van miből importálniuk, eladósodás fenyegeti őket. Srí Lankának bezzeg van teája rengeteg, mégis összeomlott a gazdaságuk a múlt héten, vagyis nem a teán múlik – szúrta közbe Bandika. Elmondta azt is, hogy nemrég olvasta egy francia származású japán teabolt-tulajdonos cikkét, mely szerint Japánban egyre kevésbé népszerű a japán tea, helyette mindenki kávét iszik, főleg a fiatalok. Mert hogy nyugaton is azt isznak, ők pedig a nyugati emberekre szeretnének hasonlítani. Ez képtelenség, fakadt ki Ervin. Hisz egy japán ihat vagy ehet bármit, öltözködhet bárhogyan, mindig látszani fog rajta, hogy japán, nem? Miért akar valaki hasonlítani másra? A kérdés, amelyet feltett, egyidős az emberi civilizációval – kortyolt a szódájába Bandika. Az ember hiú lény, és igaz, hogy én most itt ülök, elégedetten kortyolgatom a szódámat, talán eljön a nap, amikor megtudom, hogy kedvenc színésznőm, Scarlett Johannson kedvenc nyári itala a krakedli. Onnantól kezdve én is krakedlit kérek majd a szóda helyett. Miért tenne ilyet? – kérdezte elképedve Ervin. Bandika széttárta a kezét, és vállat vont. Miért, miért. Hát alighanem azért, hogy úgy érezzem, van valami közös bennem és Scarlett Johannsonban. Hogy ez a jelentéktelen apróság összeköt minket. Ja, értem – nyúlt a szifonért Ervin. Olyan ez, mint amikor három egyre nyer a Sampdoria ellen a Juventus, Árpika alólunk büszkén újságolja, hogy nyertünk három egyre, igaz, hogy kaptunk is egyet, de rúgtunk hármat. Úgy érzi, mintha neki is köze lett volna ahhoz a meccshez, pedig nem volt, nyilvánvalóan. Bandika ismét bólintott. Végül is az élet tele van ilyenekkel. Szeretik elhitetni velünk, hogy közünk van, vagy lehet valamihez, amihez éppenséggel talán nincs is. Jól jár az is, aki abból él, hogy mi mit hiszünk el, mi is jól járunk, hisz úgy érezhetjük, fontosak vagyunk, az a valami meg elvan szépen magának, hiszen a saját létezésének sincs talán tudatában, nem még annak, hogy gondol-e róla valaki valamit. Megéheztem ebben a nagy gondolkodásban, pattant fel a székéről Ervin, és elindult a konzervgyár irányába, vagyis hazafelé. Vagy csak hasonlítani szeretne azokra az emberekre, akik nem éhesek – szólt utána Bandika, de Ervin olvadó kontúrjait elnyelte a forró levegő.

A szerző a Vasárnap munkatársa