Elöl ül a masiniszta?

Meglepően sokan álltak a vasútállomáson. Egy idősebb házaspártól megtudtam, nem indították el az egy órával korábban induló szerelvényt. Igencsak méltatlankodtak, mert időpontjuk volt az egyik fővárosi klinikán, fél évig vártak erre a vizsgálatra. A mellettük álló fiatalasszony nyugtalan, ugyancsak orvoshoz készült, de a reggeli vérvizsgálatról már lemaradt. Akadt olyan, akit állásinterjúra vártak. Kicsit arrébb somfordáltam a peronon, ahol egy középkorú férfi társalgott a vasúti karbantartóval. Állítólag nem volt mozdonyvezetőjük, emiatt nem indult el a kora reggeli vonat. A vasutas fejét lehajtva, a síneket pásztázva megjegyezte, még az sem biztos, hogy ez a vonat elindul. „Nem olyan könnyű mifelénk mozdonyvezetőt találni a mai világban!” – tette hozzá. Mintegy ötven szempár kísérte figyelemmel a munkálatokat, ahogy a hajnali szerelvényt a vonatunk mögé kötötték. Végtelenül hosszú játékvonatként kanyarodtunk ki a vasútállomásról. A jelzett menetidő szerint két óra alatt be kellett volna érnünk személyvonattal a fővárosba, végül két kisvárosban is vesztegeltünk vagy húsz percet. Volt, aki kiflit majszolt, mások a közelgő választást, a háborús helyzetet, vagy az energiaválságot oldották utazótársaikkal. Három óra múlva láttuk meg Pozsony első ipari negyedét és kertvárosát. Az utasok kimerülten, kedvetlenül kászálódtak le a vonatról, mi a kollégával versenyt futottunk, nehogy a villamos elillanjon az orrunk előtt. Az út hazafelé is viszontagságos lett. Masinisztánk szerencsére volt, de valamiért a gyorsvonat is tartotta a reggeli járgány formáját, és három óra alatt jutottunk vissza a határvárosba. Akadt utas, aki többször hazatelefonált, mondván, egyenek azt, amit otthon találnak, ma már nem tud bevásárolni, és a javítóműhelyben sem áll meg, mert addigra bezárják. Végül ismét telefonált, és rendelt a vonatról egy pizzát az otthoniaknak, volt rajta csípős kolbász, ropogós hagyma, parmezán, a rendelés hallatán sokunknak korogni kezdett a gyomra. Az egyik tanonclegény hosszasan mentegetőzött a telefonba, hogy nem érvényes a késő délutánra megbeszélt program, örül, ha egyáltalán ma még hazaér.

Az idős kalauz talált egy földit, akinek hosszasan ecsetelte, milyen nehéz az élet egyedül, de öregségére főzni kezdett, így mindig van meleg étel a kislábasban, amikor hazaér. Néhány új receptet is megtanulhattak tőle az egyre éhesebbek. A reggel orvoshoz indulóktól megtudtuk, elhúzódtak a vizsgálataik, mert a megbeszélt időpontról lecsúsztak. Száz kilométerre van a főváros a határvárostól, mégis hat órába telt, mire megjártuk oda-vissza az utat. A munka előtt, majd utána békésen szunyókálók, vagy a számítógépen dolgozók látszólag belenyugodtak a helyzetbe, mi alkalmi utasok nem annyira. Mi lett az álláskeresővel? Azt mondta, ezek után távmunkát keres, de vonatozni biztosan nem fog!