Egy évforduló margójára

Azt vélhetően senki sem kívánja vitatni, hogy ez nagy szám, az elmúlt két népszámlálás, két évtized során is megközelítőleg ennyivel csökkent a magyarság lélekszáma Szlovákiában, akkor pedig valamivel több mint egy év alatt tüntettek el ennyi embert. Az első transzport indulásának napja, április 12. emléknap. A lakosságcserére kényszerítettek nagy száma miatt szinte alig van család, amelynek legalább a tágabb rokonságát ne érintette volna a félcédulások által kitalált „fehér cédula”, emlékeznünk tehát kötelesség, még ha e sorok írója nem is feltétlen híve annak, hogy „gyásznapokkal” traumatizáljuk önmagunkat. A megemlékezések ugyanis, ha tartalmukat vesztik, könnyen kiüresedett, patetikus kötelező körré válnak. Magánál az emlékezésnél sokkal fontosabb, hogy a történtek a megfelelő helyre kerüljenek nemzeti önismeretünkben. Ehhez pedig nem újságcikkeken, kopjafák, szobrok tövében elmondott formális megszólalásokon keresztül vezet az út. Ha azt szeretnénk, hogy a Felvidékről kitelepített magyaroknak ne csak emléknapja, hanem emléke legyen, az nehezen fog menni az oktatási rendszer hathatós segítsége nélkül. Úgy, hogy a ’45 utáni történelemre kilencedikben, a felvételik közelében van pár óra, a középiskolákban pedig szinte nagyítóval kell keresni a történelmet, ez biztosan nem lesz könnyű. Legalább ennyire fontos a helyi közösségek (ön)reflexiója, hiszen a lakosságcsere nem „a néppel”, hanem konkrét emberekkel történt. Akik hiányoztak a családi asztaloktól, és most hiányoznak a temetőkből, idegenben porladva. Az előbb említettekhez képest csekélyebb, de nem elhanyagolható szerepe lenne ezen a területen politikai érdekképviseletünknek, legalább az intézményes feltételek megteremtése, biztosítása terén. Kifogásokat mindig lehet keresni, a lényeg azonban, hogy már 25 éve lehet beszélni ezekről a dolgokról, így a kérdés inkább az, miért nem tesszük, vagy miért nem tesszük elégszer?