Bécs nem kivétel

A bécsi merényletet az Iszlám Állam magára vállalja – ez egészen mást jelent ma, mint néhány éve, hiszen már nincsenek meg óriási közel-keleti területei és ezzel az olajból származó hatalmas bevételeitől is megfosztották. Egy al-Kaidához hasonló polippá alakult, fiókszervezetekkel a világ számos országában, főleg Afrika szegényebb országaiban, a Szahara körül. Ami aggasztó, hogy a migrációs válság, a koronavírus és a gazdaság recsegése-ropogása közepette alig jut már figyelem a deradikalizációra. Ennek ékes példája a bécsi lövöldözés: a fiatal merénylőt ismerték a hatóságok, korábban csatlakozni akart az Iszlám Állam milíciájához. Emellett alighanem több százan szivároghattak vissza a közel-keleti csataterekről európai országokba. Úgy is mondhatjuk, hogy azok a társadalmi problémák és igazságtalanságok, amelyek táptalajai a radikalizációnak, nemhogy megszűntek, hanem a válságok hatására bővültek is. A szegregáció, a digitális oktatással tovább nyíló társadalmi olló, az órabéres kékgalléros munkák beszakadása és a fiatalok tartós munkanélkülisége mind megmaradt. Ehhez adódik hozzá az öldöklésben edzett visszatérő réteg és a tüzet szító neoszalafita mecsetek hálózata. Az is egészen biztos, hogy a radikalizáció nem csak az Iszlám Állam specialitása. A német területen a szélsőjobboldali mozgalmak is szárba szökkentek, ahogy Belgiumban egy felső társadalmi osztályba tartozó egyetemista csoport ölt meg nemrég a „beavatáson” egy bevándorló hátterű diákot. Vagy ott a hitlerező, karját lendítő belgiumi rendőr a randalírozó szlovák turista nyakán... Ezek mind arra példák, hogyan töredezik a társadalom és hogyan radikalizálhatóak a szélek, legyen szó vallási, politikai vagy egyszerűen anyagi értelemben a „szélekről”.

Ami most Bécsben történt, az a frankofón területeken, a brexit sújtotta Nagy-Britanniában, Németországban vagy a skandináv államokban is megismétlődhet. Hiszen mesterségesen, de sikerült az Iszlám Államnak újra elővenni a karikatúraügyet és toborzásra használni. Most éljük meg igazán, hogy a szűkös erőforrásokkal való gazdálkodás mekkora politikai művészet. Hova menjen a rendőr, karantént ellenőrizni vagy a fegyverkereskedők után? Radikális iszlamisták vagy neonácik után? A társadalmi felzárkóztatásra vagy a kis- és középvállalkozások megmentésére lesz-e elég pénz, ha egyáltalán elég lesz valamelyikre? Ki figyel a járvány közben, mi zajlik a börtönökben az elítéltek között? E kérdéseknek nem is szabadna vagy-vagy formában előkerülniük. De tény, hogy semmire se jut most annyi pénz és figyelem, mint amennyire szükség lenne. Sőt, várhatóan a következő években még kevesebb fog. Ezzel számoljunk, és csak reménykedhetünk, hogy a civilizált viselkedés megőrzését jelentő papírvékony hártya nem szakad át tömegeknél.