Agyatlan nacionalisták

A nacionalizmus nem csúnya dolog. Ha nem létezne, ezek a sorok sem léteznének. Budapestiként ugyan miért írnék egy pozsonyi lapba, amely tehát nem a magyar állam határain belül jelenik meg? Magyar nyelvű lap sem lenne Pozsonyban nacionalizmus nélkül. Az én városom ráadásul a 19. század fő eszmeáramlatának köszönheti elképesztő fejlődését a századfordulón, azoknak a nemzeti liberálisoknak, akik bizonyítani akarták és tudták, hogy a magyar sajátosságai, önálló történelme ellenére sem marad el Európa nagy nemzeteitől. Miért működik ma is a nacionalizmus? Nos, azért, mert noha szellemi konstrukcióról van szó nyilvánvalóan, ám mégsem utópiáról vagy társadalommérnöki tervezőasztalok mellett összetákolt rendszerről – az alapjai sokkal mélyebbek és igazabbak. A nemzeti gondolat a létező közös nyelv és kultúra valóságába ágyazódik.
 
Mint bármely gondolatot, ezt is ki lehet csavarni, el lehet torzítani – amint arra már a 20. század gusztustalan példák sorával mutatott rá. Fasizmus, nácizmus – amikor nem a nemzetet, hanem csak a saját nemzetet tekintik értéknek, a többit meg alávalónak, aztán már nem is a nemzetet, hanem a „fajt”... Nem vesztegetek erre sok szót. Aki újságot olvas, tudja úgyis, mi következett akkor, amikor a nemzeti gondolaton eluralkodott az agybaj.

Állítom továbbra is, hogy ez nem szükségszerű, hogy tehát nem a nemzeti gondolattal van baj, hanem az agybajjal. S hogy miért írok erről 2019 pünkösdjén? Megihlethetett volna a bibliai történet is, a lángnyelvek a tanítványok fölött, akik több nyelven tudtak rögtön. A történetben szereplő szent lélek sem törölte el a létező nyelveket, nem teremtett egyetlen nagy, mindenki által használandó emberi nyelvet. Azaz elismerte a sokszínűséget értékként – a tanítványokat tanítva meg inkább a létező nyelvekre. Mégsem ezért írok most erről.

Hanem azért, mert az agybaj megint kezd úrrá lenni rajtunk itt, a Kárpát-medencében. Az Úz völgyében románok nyomulnak be magyar temetőbe, székelykaput törnek be, kereszteket dobálnak szét? Hogyan, kérem? Legyinthetnénk, hogy barmok mindenhol vannak, de nem legyinthetünk. A barmokat nem először hergelik fel és szervezik a hatalomban lévők. Az Úz völgyében is ott volt a csürhe soraiban csendőrparancsnok meg volt rendőr, de még ezt sem kell túlkutatnunk: az, hogy a román nagykövet nem emelte meg a hátsóját, amikor a magyar külügyminiszter bekérette, egyenlő a beismeréssel. Agyatlan nacionalizmus a románoknál. A szlovákiai eseteket nem én fogom elmagyarázni Budapestről, a himnusztörvénnyel mindenesetre ugyanez az agyatlan nacionalizmus próbált tündökölni – szerencsére nem sikerült neki.

De jó lenne büszkén kihúzni magunkat, hogy itt, nálunk, Budapesten ilyen nincs.

Jó lenne az erkölcsi fölény biztos tudatában elítélni a környező országok többségi társadalmának politikusait. Ilyet azonban sajnos nem tehetünk. Amikor piros-fehér-zöldre festett, széttépett Nagy-Magyarországot jelentet meg a magyar kormány Kovács Zoltán nemzetközi kormányszóvivő közösségi oldalán – az EEG-masina ebben az esetben sem mutatna agyműködést. Ha meg igen, akkor csak szándékos lehet a provokáció. Nem mintha ne lenne igaz, hogy elszakították az ország kétharmadát, nem mintha ez ne fájhatna ma is. Csakhogy az Orbán-kormány alapvetése, hogy a politikai kommunikációban az igazság nem számít. Csak a haszon. Ezért hazudnak Magyarország-szerte óriásplakátokon, tévében, rádióban – ahol csak tehetik. Belpolitikailag persze hasznos lehet ez a térkép is, a Budaházy György által amúgy is leleplezett Fidesz-Mi Hazánk koalíció szavazótáborának bizonyára tetszik – ám külpolitikánkban csak kárt okoz. Az Úz-völgyi agyatlan románok tüzére is újabb olajat önt. A szlovák nacionalistákéra is, egészen biztosan. A helyi magyaroknak tehát biztos, hogy rossz – az egyfolytában nemzeti kormány számára éppen ők közömbösek. Akkor is azok voltak, amikor Orbán Viktor szerdán az illegális migrációról tárgyalt Aung Szan Szú Kji mianmari kormányfővel, s megállapította, hogy ahogy nálunk, Európában, úgy Mianmarban is felvetődött az egyre nagyobb muszlim kisebbséggel való együttélés kérdése. Ezután biztosította a mianmarit: 

Magyarország elutasítja a „demokráciaexportot”, és brüsszeli meg más nyugati bürokraták megközelítését, hogy össze nem tartozó kérdéseket próbálnak keverni, így például a gazdasági együttműködés ügyét belpolitikai témákkal.

Mianmarban ugye épp az a helyzet migrációilag, hogy nem oda, hanem onnan migrálnak a helyi muszlimok százezerszám – merthogy finom kis pogromokat rendezett köreikben a budapesti vendég által irányított helyi állam. Ami tehát belpolitika, csak hülye, jóemberkedő brüsszeliták teszik szóvá. Szép. Remek.

Csakhogy ha így állunk, akkor ugyan miért is kellett volna a román nagykövetnek megjelennie Szijjártó tekintetes úr előtt? Semmiért.

A más felekezetű, más nyelvű magyarok sírjai Romániában vannak. Románia pedig elutasítja a demokráciaexportot, és brüsszeli meg más nyugati bürokraták megközelítését, hogy össze nem tartozó kérdéseket próbálnak keverni, így például a gazdasági együttműködés ügyét belpolitikai témákkal. Vagy ilyenkor mégiscsak jó lenne, ha Brüsszel megszólalna? Ha kiállna a magyar kisebbségekért? Ilyenkor azért várjuk, hogy azok a csúnya nyugati bürokraták felemeljék a szavukat egyes románok barbársága ellen? Nem várhatjuk. 

Olyan nincs, hogy a világon csak és kizárólag magyar kisebbségeknek legyenek kisebbségi és emberi jogai, az összes többinek meg ne, hiszen az a többségi állam belügye, amelybe senki ne kotyogjon bele kívülről.

Ilyen egyenlet nem létezik. Azaz de: a román, szlovák, magyar – bármilyen nemzetiségű, de mindenképpen agyatlan nacionalisták világában.

A szerző a Válasz Online szerkesztő-újságírója