A tüntetések súlya

Minszkben hónapokig zajlottak a kemény tüntetések. Most Moszkvában és szerte Oroszországban vonult egy réteg újra utcára, hogy Navalnij kiszabadítása mellett és a korrupció ellen lépjen fel. Eközben a nyugat-európai fővárosokban szaporodnak a koronavírus miatti lezárások elleni tüntetések, Berlintől Hágáig.

Washingtonban megostromolták a Capitoliumot, igaz, nem nagy tömeg, de annál látványosabb módon. Magyarországon 2014-ben volt igazán látványos tüntetéshullám, míg Szlovákiában a tüntetések miatt bukott meg Robert Fico kormányfő, és végső soron a tiltakozások engedtek utat egy olyan kormánynak, amely elkezdte felgöngyölíteni az állami korrupció súlyos eseteit.

Franciaországban a sárga mellényesek tartották fogva az országot hónapokig, amikor a klímaváltozás elleni küzdelem jegyében karbonadó került volna az üzemanyag árába – legalábbis ez volt az egyik első szikra.

Tüntetés és tüntetés között azonban óriási különbségek vannak. A tömeg nagysága az egyik kérdés, a láthatósága a másik. Ez utóbbi változott meg radikálisan az elmúlt néhány évben. Kevés ember is nagyon látványos tüntetést tud produkálni, ezáltal megjelenni a közösségi médiában, és így bejutni a mainstream sajtóba is. Régen ehhez durvább vagy ravaszabb eszközök kellettek – gondoljunk a német fiatalemberre, aki a hidegháború végén a Vörös téren landolt kisrepülőjével, kijátszva a teljes szovjet légvédelmet! Ma viszont inkább rendezői érzékre van szükség.

A klímatüntetők tetszhalottjai, az Európai Parlament tejjel locsolása vagy a magyar parlamentben egyre látványosabb plakátok, szimbólumok belengetése – mind a figyelemfelhívás versenyében alkalmazott újabb lépcsőfokok és szintek. Demokratikus országban az is számít, hogy a választók mekkora tábora szimpatizál a tüntetőkkel, és mennyien vannak maguk a tiltakozók. Egyszerűen a választási logika miatt. Más kérdés, hogy orosz vagy fehérorosz fronton a diktátorok hogyan mérik a tömeg súlyát? Nyilván számít a támogatottság, és az örök kérdés, hogy a kifárasztásos taktikát válasszák-e („majd megunják és hazamennek”) vagy az erőszakot.

Ám a fokozódó társadalmi feszültségek idején egyre kockázatosabb figyelmen kívül hagyni a tömeg szavát. A populizmus egy egész más formája ez, a valódi vox populi. Nem biztos, hogy igaza van, nem biztos, hogy nem indirekten befolyásolt; de ha egyszer kellő számú embert mozgat meg, akkor foglalkozni kell vele. Másképpen fogalmazva, kockázatos figyelmen kívül hagyni vagy nem kezelni. A töréspont pedig adódik: míg egy demokratikus kormánynak tipikusan van mozgástere, addig az autokratáknak ebből van kevesebb...