A számlák rabszolgái

Az ember kimegy a postaládájához, és mit talál benne örökkön örökké? Számlákat. Felszólítást közüzemi díjak befizetésére, különféle megrendeléseink költségeinek átutalására, szolgáltatások ellentételezésére. Nem nagyon emlékszem arra, hogy valaha is pénzesutalványt dobott volna be a postás ezektől a cégektől: „Gyerekek, most jól ment a bolt, visszacsöpögtethetünk valamit nektek is?”

Az ember úgy érzi, az egész élete arról szól, azért gályázik, hogy a számolatlanul érkező számlákat rendezni tudja. Az energia- és az élelmiszerárak drasztikus emelkedése mellett egyre gyorsabban tempózik, mégis mind nehezebben tartja magát a víz fölött. Az Európai Unió legfrissebb jövedelmi felméréséből kiderült, a szlovák lakosság 12,3 százaléka, vagyis nagyjából minden nyolcadik ember szegénynek minősül. 660 ezer ember él a szegénységi küszöb alatt, csaknem ötvenezerrel többen, mint két évvel ezelőtt. Tegyük hozzá, hogy a szegénységi küszöböt meghatározó összeg egy négyfős család esetében a felmérés idején 890 euró volt havonta. Mit lehet kapni ennyi pénzért? Napról napra egyre kevesebbet.

Pedig az lenne az egyik legfontosabb feladatunk itt a Földön, hogy a szegények, a rászoruló családok arányát a minimálisra csökkentsük. Mégis, ennek éppen az ellenkezője történik. A klímaváltozás óhatatlan velejárója az ivó- és édesvízkészletek csökkenése, az elsivatagosodás, ami közvetlenül hozzájárul az éhínség növekedéséhez. A fogyasztói társadalomnak pedig, amiben élünk, minden egyes alkotóeleme a klímaváltozást élteti. Erre van bekódolva, és egyszerűen átprogramozhatatlan. Ehhez adódnak a háborúk hatásai, amik tovább növelik a szegénységet. Láthatjuk a sok-sok szenvedésen, pusztuláson túl, hogyan nőnek az egekig most is az árak.

Kesergünk, és hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra a jövőnket illetően, de ahogy a fogyasztói társadalom neve is mutatja, a léte függ attól, hogy a fogyasztók merre is mozgatják. Vagyis ránk van utalva, élősködik rajtunk, nélkülünk nem létezhet. Senki más nem fog, nem tud ezen a világon változtatni, csak az átlagember. A profitban érdekelt cégek biztosan nem fognak. A politikusok nem fognak. Így hát megint magunkra maradtunk. Mi döntjük el, hogy a számlák rabszolgáiként tengődünk-e tovább, vagy veszünk egy porfürdőt, mint a madarak, lerázzuk tollasodó hátunkról a sok kis parazitát, és megpróbálunk máshogyan élni. Például kidobhatjuk az életünkből mindazt, ami nem kell a valódi boldogsághoz.

Jó hosszú listát írhat mindenki.