A populizmus két arca

A populista az a kifejezés ma, amellyel bármilyen vita lezárható, megspórolható, hiszen a felelőtlen ígéretek bűvészeivel nincs miről beszélni. Csakhogy a populizmus ennél mélyebb és bonyolultabb jelenség, jelentés, politikai magatartás, vagyis érdemes csínján bánni alkalmazásával, rásütésével, ellenkező esetben egy újabb fogalmat koptatunk tartalmatlan közhellyé.

A populizmus a tömegek kívánságára épülő, felelőtlenül ígérgető politika, politikai magatartás.

(az Idegen Szavak Szótára – Gyurgyák-féle Osiris Kiadó – meghatározása)
Így szól a szótári definíció, érdemes tehát megvizsgálni a meghatározás minden egyes elemét és állítását, hogy eldönthessük egyes pártokról, kormányokról, politikusokról, szónokokról, közéleti cselekvőkről, vajon ők a populisták pontosan körülírható kategóriájába tartoznak-e. Azért fontos a pontosság és a minél szűkebb, szigorúbb értelmezés és ítélet, mert ellenkező esetben bárkiből lehet populista egy-egy kijelentése, véleménye, álláspontja alapján, ennek viszont semmi értelme. (A demagóg talán egyértelműbb ügy, hiszen ott népámítóról, tudatos vagy küldetéses megtévesztőről van szó, de a populizmus védelmében számos érv felhozható.)

Rögtön ott van politikai értelemben vett egyik lehetséges ellenpárja, az elitizmus. Amennyiben ugyanis a populizmust úgy is megkíséreljük értelmezni, mint a választók, polgárok vélekedéseire, közhangulatára, közérzetére felelősen érzékeny politikai magatartást, rögvest lehet pozitív tartalma. Amiképpen az elitizmust is szűkíthetjük a társadalom kulcspozícióban lévő kormányzó csoportjainak bezárkózó politikai attitűdjévé, amely megmondja, mi a jó és helyes a tudatlan, felelősség nélküli választóknak – ez azonban a demokrácia és a polgár mély megvetését hordozza magában.

Az elitizmust tehát úgyszintén érdemes arról az oldaláról is nézni, hogy lehet felelős politikai magatartás is, amely folyamatosan szembesíti a választókat a kormányzati, közösségi döntések, ideológiák lehetséges következményeivel és múltbéli eredményeivel.

A politika azonban nem pusztán racionális döntések sorozata, ahogyan az úgynevezett elitizmusban hívők szeretnék gondolni, hanem érzelmi ügy is, szimbolikus jelentések szívre gyakorolt komoly hatásaival, megérzésekkel, szenvedélyekkel, történelmi tapasztalatokba sűrűsödő ítéletekkel – amely sík fontosságát, sőt elsődlegességét meg éppen az úgynevezett populisták hajlamosak végletekig feszíteni.

Az emberiség egyik tehetsége sem olyan értékes, mint a szónoki képesség. Annak, aki a magáénak tudhatja, nagyobb hatalma van még a királynál is. Az ilyen ember önálló erő a világban. Aki ezt a képességet irányítani tudja, akkor is félelmetes marad, ha cserben hagyja a pártja, elárulják a barátai, megfosztják a rangjától.

(Winston Churchill 23 évesen)

Micsoda jövőbelátásról tett magával kapcsolatban itt tanúbizonyságot az ifjú Churchill, akit kortársai, ellenlábasai általában szószátyár, színpadias, köpönyegforgató, megbízhatatlan demagógnak tartottak, katonai baklövésekben bűnösnek, a BBC vezetője pedig mikrofonhoz se engedte a harmincas években, mert nézeteit szélsőségesnek érezte – mindez tartott addig, amíg 1940 sorsfordító májusában ő lett a brit miniszterelnök. A következmények ismertek, a különc kalandorból háborús hős és egyetemes államférfi lett. Miért hozom ezt szóba? Elsősorban azért, mert Churchill szerint a szónok a tömegek szenvedélyének megtestesítője, vagyis ráhúzhatjuk, hogy populista. Az? Az, a szó jó értelmében: mert ez a lényeg, hogy a szónak van jó értelme, pozitív jelentése is. Az a politika ugyanis, amely figyelembe veszi a tömegek kívánságait, de nem azokra épít mindent, ígéretei viszont felelősen merészek, nem populista politika. Óvatosan hát a populistázással, ahogyan mindenféle listázással is.