Dubaj – az esztelen pazarlás fellegvára

Előre tudtam, hogy nem fogom szeretni, és így is lett. De… Tetszik vagy sem, el kell ismernem, Dubajt látni kell. Látni kell, hogy az ember elhiggye, van ilyen. Minden előítéletem ellenére lenyűgözött a város, bár nem kívánkozom vissza. Egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy hosszú távon lehet ott élni.

Lehetetlen, hogy az ember otthon érezze magát az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városában, mikor én két nap alatt akkora dózist kaptam személytelenségből, hiú hatalomfitogtatásból, rongyrázásból, ami egy életre elvette a kedvem a helytől.

Mindezek ellenére persze a mérnöki bravúrnak számító épületek, technológiai megoldások láttán leesett az állam, de azt gondolom, ezt a sok tudást, szakértelmet hasznosabban, jobban irányzottan is fel lehetne használni.

Már a megérkezés is félelmetes, hiszen Dubaj repülőterei a legnagyobbak, legforgalmasabbak közé tartoznak. Még szerencse, hogy a Pozsonyból induló fapados nem a világ legnagyobb épületének számító 3-as terminálra érkezik, hanem a sokkal szerényebb 2-esre. A régebbi, Dubaji Nemzetközi Repülőtér legnagyobb előnye, hogy közel van a városhoz, illetve annak része. De amint elindultunk bérelt dzsipünkkel, világossá vált, a közelség itt teljesen mást jelent, mint otthon. A közlekedés kegyetlen. Minden apró tévedést büntet. Kilométerben és időben is hosszú kerülővel, rengeteg útvonal-újratervezéssel jár, ha az ember elszalasztja a letérőt. Miközben a célállomás néhány kilométeres körzetében bolyongtunk, több oldalról is megnézhettünk a Burj Kalifa éjszakai arcát. Szóval nem sofőrbarát város Dubaj.

Ománból visszafelé jövet két napot töltöttem a városban, mialatt kiderült, nem is gyalogosbarát egy hely. Érdemes lassan, fokozatosan ismerkedni a várossal, a régi látványosságoktól indulva haladni a legek felé. Mi egy kis hajózással kezdtük a Dubai Creeken, amely sós vizű folyóként kikanyarint egy kis földdarabot a városból. Valamikor komoly kereskedelmi jelentőséggel bíró természetes kikötőként működött, ma már csak a kisebb hajók használják, illetve rengeteg motoros abra – hosszú, keskeny, vászontetejű tradicionális fahajó – közlekedik rajta. Egy dirhamért (1 euró kb. négy dirham) pár perc alatt elérhető a túlpart. A víz két részre osztja az óvárost, Deirára és Bur Dubaira. Az utóbbiban telepedett le a XIX. században a Bani Yas törzs, mely megalapította Dubaj uralkodóházát, az Al Maktoum dinasztiát. Itt található a legrégibb épület, az Al Fahidi erőd. Ezenkívül piacok, bazárok, múzeumok engednek bepillantást az őrült építkezések előtti Dubajba. Bár ez egy szegényebb, munkások által lakott negyed, itt lehet igazán beleszippantani a valahai dubaji hangulatba. Mivel errefelé a hőség nem a globális felmelegedés nyomán fellépő újdonság, az épületek zöme még rendelkezik a hagyományos arab széltoronnyal, amely a természetes hűtést biztosította, és igazi arabos külsőt kölcsönöz a házaknak.

Dubajnak ugyan csak két metróvonala van, de ezekkel a legismertebb turistás helyek elérhetők. Illetve csak megközelíthetők, mert az állomástól még fényévekre van maga a látnivaló. Az 52 kilométeres piros vonal zömmel pilléreken halad a kétszer hatsávos Sejk Zajed sugárút vonalán, mely mentén rengeteg híres felhőkarcoló áll, ezért már az utazás is nagy élmény. Itt áll a 100 dirhamos bankjegyről ismert Dubai World Trade Center épülete, vagy az ikonikus Emirates ikertornyok, a valóban szépséges The Tower és egy másik mutatós példány, a 269 méteres 21st Century Tower. Így mire a Burj Kalifa – Dubai Mall állomáson kiszálltunk, teljesen elszédültem. Pedig az igazán szédületes dolgok még hátravoltak. Az állomást egy végtelen folyosó köti össze a világ legnagyobb bevásárlóközpontjával. Minden divatmárka megtalálható itt vagy 1200 üzletben, amik engem általában nem szoktak lázba hozni, de néhány cipőbolt kirakata előtt azért legyökereztem. Bemenni már nem volt bátorságom. Itt egyébként a jómódú, talpig burkába burkolózott testes asszonyságokat igazi bevásárlókocsi, azaz fekete, nyitott tetejű autó furikázza üzletről üzletre. Ami igazán kihúzta nálam a gyufát, az a világ majdnem legnagyobb akváriuma. Több cápát láttam ebben a 11,5 millió literes üvegkalitkában, mint eddigi merüléseim során összesen. Ezer kedvem lett volna kiszabadítani őket valahogy, de sehogy sem találtam fogást a „világ legnagyobb akril panelje” címet viselő, 8,3×32,88 méteres és 75 centiméter vastag táblán. Egyszer már ugyan léket kapott, volt is nagy ribillió meg kilakoltatás. Ez volt tehát a második leg. Következett a harmadik és a negyedik, azaz a világ legnagyobb szökőkútja a világ legmagasabb épületének lábánál. Ezt már nagyon nehéz volt befogadni. Csak tátott szájjal néztem, amint egy Michael Jackson-számra ritmusra lövell 150 méter magasba a 275 méter hosszan kígyózó vízfal, percenként 83 ezer liter vizet megmozgatva. Micsoda megalománia. És akkor szóljunk a gigantikus, 828 méter magas Kalifa Toronyról, amely nemcsak karcolja a felhőket, hanem az alacsonyabban lévőket túl is szárnyalja. A látvánnyal nem lehet betelni, megkockáztatom, hogy a maga nemében még szép is ez az üvegmonstrum. Csak nem értem, miért kell az ég felé terjeszkedni, mikor a sivatag végtelen teret ad. Vajon mi célt szolgál azon kívül, hogy tudassa a világgal, megengedhetjük magunknak?

A következő leg a világ első hétcsillagos szállodája, a vitorlásra emlékeztető Burj al-Arab, helikopter-leszállóval a tetején. Kíváncsiságból rákerestem az árakra. Egy egyszerű, egy hálószobás lakosztályban már 1500 euróért alhatunk egy éjszaka. Nem az én súlycsoportom. Szerintem egyszerű földi halandó száz méternél nem is juthat közelebb hozzá, de elég is volt ebből a távolságból szemlélni. Számomra érdekesebb volt a hotel melletti nyilvános strand sirályshow-ja.

Az utolsó Dubajban töltött napra maradt az utolsó kötelező látnivaló, a Jumeriah Pálmasziget. A pálmafát formázó szigetcsoport törzsén egysínű vasúttal juthatunk el a hullámtörőn épült impozáns Atlantis hotelig, amely a bahamai azonos nevű szálloda koppintása, csak ez arab motívumokat visel. A pálmaleveleken több száz luxusvilla sorakozik. Érzésem szerint elég steril és unalmas lehet az élet egy ilyenben. Az Atlantisban már 500 euró alatt is kapható szállás egy éjszakára, az elnöki lakosztály viszont 3500, a víz alatti lakosztály pedig 5100 euró egy éjszakára. Amúgy a vendégek ide nem saját lábukon, hanem helikopteren érkeznek. Mi nagy feltűnést keltettünk, amikor a nyilvános strand holléte felől érdeklődtünk. Végül a szállóvendégektől csak egy szalag választott el, amikor megmártóztunk a Perzsa-öböl hűvös, élettelen vizében, ami méltó búcsú volt az Egyesült Arab Emírségektől.

Ha lehet egy város egyszerre lenyűgöző és visszataszító, akkor Dubaj az. Ha Omán egy okos, természet- és emberbarát hely, akkor Dubaj pont az ellenkezője, egy emberidegen város, ami az én szememben mindig is az esztelen pazarlás szinonimája lesz. Menjenek, és bizonyosodjanak meg róla.

Dubaji legek

A legmagasabb épület: Burj Kalifa, 828 méter

A legmagasabban fekvő kilátó: 124. emelet, Burj Kalifa

A leggyorsabb lift: 64 km/h, Burj Kalifa

A legmagasabban fekvő mecset:158. emelet, Burj Kalifa

A legmagasabban fekvő uszoda: 76. emelet, Burj Kalifa

A legmagasabban fekvő szórakozóhely 144. emelet, Burj Kalifa

A legmagasabban fekvő étterem: 122 emelet, 442 m magasságban, Burj Kalifa

A legnagyobb területű bevásárlóközpont: Dubai Mall, 1 124 000 m²

A legnagyobb akril panel: a Dubai Mall akváriumának fala, 32,88 m × 8,3 m × 750 mm, 245 t

A legnagyobb édességbolt: Candylicious a Dubai Mallban, 930 m²

A legnagyobb szökőkút: Dubai Fountain, vízfüggönye 150 méter magas és 250 méter hosszú, 83 ezer liter vizet képes kilőni

A legnagyobb virágoskert: Miracle Garden, 72 000 m², 45 millió növény

A első hétcsillagos szálloda: Burj Al-Arab

Dubajban tervezik megépíteni

a világ legnagyobb hullámvasútját

a világ legnagyobb óriáskerekét

a világ legmagasabb passzívházát