Jelentés egy kalandos, közös közéleti körutazásról

1. December 8-án írom e sorokat. A hazai magyar történeti kronológia vaskos tudóskönyve szerint, no meg a véletlenek puszta egybeesése révén, 1948-ban pont ugyanezen a napon és éppen hetven esztendeje körlevélben értesítette regionális szerveit az akkoriban mindenható kommunista párt arról, hogy Új Szó címen hamarosan magyar pártlap indul; tessék hát nekifogni a terjesztés feladatainak! Kétéves voltam akkor, és mit sem sejtettem a világmindenség zűrös dolgairól... Ma tehát 72 éves vagyok, következésképpen annál többet tudok már mindarról, mennyire önző és akarnok, nyugtalan és kiszámíthatatlan, acsarkodó és ideges a rohanó világ. Hogy mennyi fáradságába kerül mindennek meg mindenkinek a létezés, az egyszerű talpon maradás. Beleértve akár egy napilapot is. Olyat, mint a nemzeti kisebbségi létben kereken hét évtizede megjelenő Új Szó!

Merő tényként már ez maga bravúr – nem feledve az olvasók ragaszkodásáért járó hálát és köszönetet! Mert egy napilapnak, ha olvasóközönsége is akarja, mindig van jelene és jövője.

Jómagam egész újságírói életpályám nyomdafestéket látott javát – annak derűsen örömteli, illetve politikai vagy rosszalló gáncsai hajtűkanyarjainak tapasztalatai dacára – az Új Szóhoz kötöm. Most, e kerek jubileum ürügyén, életkoromra hivatkozva, azt mondhatnám: ennyi volt. Ennyi, és köszönöm az Önök figyelmét, a bizalmukat. Mondhatnám, de hát az újságírás nem állás, nem hivatás, hanem életforma, amit addig élvez az ember, ameddig a vitalitása bírja. Illetve a mai időkben addig, amíg van olyan szlovákiai magyar sajtótermék, ahová az ars publistica hitelét önnönmaga, de talán az olvasói előtt is őrző zsurnaliszta – szellemi magatartás tekintetében – megfelelési kényszer nélkül adhatja írásait.

2. Az Új Szóval – a hol veled, hol nélküled libikókáján – tehát több évtized van mögöttem. Még a hatvanas évek derekán egy nyárra fölvettek gyakornoknak, és ősszel ott marad(hat)tam. Nemcsak a szerkesztőségi munka tetszett, hanem szerencsém is volt, mert olyan kitűnő mestereim voltak, mint Fónod Zoltán, Gály Iván, Zsilka László. A hazai magyar újságírásnak abban az időszakában a kor minden eszmei-politikai sematizmusa és cenzori korlátozása ellenére (lapzárta után addig nem indulhatott el a nyomdagép, amíg minden kész oldal levonatára külön-külön rá nem került az „eszmeőr”engedélyét jelző zöld pecsét!) megjelent a témaközeliség, a köznapok gondjai, a riportokban egy belső emberi melegség. És ottfogott még valami, ami nagyon fontos, de manapság bizony hiányzik a szlovákiai magyar sajtó hétköznapjaiból: volt természetes műhelymunka. Akiről az idősebb kollégák úgy látták, hogy rátermett, azzal türelmes mentorokként foglalkoztak. Jóleső érzés volt tudomásul venni az Új Szó meghatározó szerepét például a magyar iskolák megmaradásában, gyarapodásában; a hírlapírók igyekezetével hozzájárulni a szlovákiai magyar kórusmozgalom, öntevékeny színjátszás, az élénk klubmozgalom izmosodásához. Igaz, a jogfosztottság éveiről nem igazán lehetett írni, ám ezernyi más emberi problémáról igen. Ez a szakmai-tartalmi kiteljesedés 1968-ban érte el a legintenzívebb időszakát, aminek az ötven évvel ezelőtti augusztusi katonai megszállás vetett zord véget.

A szerkesztőségen belüli személyes frontvonalak kialakulása után egyesek szemében én is „áthasonultam” jobboldali opportunistává, meg más egyébbé, és többedmagammal rövid úton kipenderítettek. Így lettem hosszú évekre a Csemadokban kegyből megtűrt művészeti szakelőadó; de mert az újságírás ördöge mégiscsak ott bujkál az emberben, hát sokáig csak szignók meg álnevek alatt publikálgató „skribler”. Az Új Szóban azonban így sem „cikkezhettem”, ám ha a jobboldali, opportunista, szovjetellenes stb. senkifia a lapnak bevételt jelentő – például egy üzem vagy efsz megbízásából a szocialista munkaverseny mellkasfeszítő sikereiről írt –, egész oldalas szöveges hirdetést hozott, az (XX) aláírással jöhetett!... A rehabilitálást, újfent többedmagammal, csak az adta meg nekem/nekünk, amikor 1989 után én is visszamehettem az Új Szóhoz. Ekkor talált rám kedvenc zsánerként a beszélgetés, az interjú, amihez azóta is kitartóan hű maradtam. 

3. Föl-fölmerült már bennem, vajon mit ad nekem ez a beszélgetős műfaj? Nos, a válasz prózai: nyilvánosságra hozni az igazat a felmerült témában, interjúalanyom igazmondó pillanataiban az őszinte véleményét is az adott dologban, és életének talán egy-két meghatározó mozzanatát sem titkolva közben. Az olvasó érdeklődésében bízva az én kötelességem „csak” arra koncentrálni, hogy kitől mit akarok megtudni, illetve, hogy az is kiderüljön: kit miért akartam olvasóközelbe hozni. Hiszen ez az újságírói munka alapja. Sőt, manapság hangsúlyos feladata is, mert újabban elég sokféle igazság létezik, és hát az olvasó dolga eldönteni, hogy ő mit fogad el igaznak. Izgalmas feladatkör hát a riporteré, mert neurotikus világban élünk, a közélet tele van botránnyal, az emberek bizonytalansággal, a könnyen megszűnő munkahelyek félelmével, a politika pedig a hálószobánktól kezdve az ebédlőasztalunkig mindenhol jelen van. A hazai politika, oktatásügy, egészségügy, mi több, akár egyetlen sima karácsonyi bevásárlás „élményeinek” parodisztikusságában a pártatlan újságíró egyetlen lehetősége az olyan racionális kérdésfeltevés, amelyre már nincs irracionális válasz. Legföljebb a paródiát is túlszárnyaló abszurd blődség, de ez már nem a riportert, hanem a választ adót minősíti... Számomra, az Új Szóban 1990 óta megjelent több száz interjúmnak köszönhetően, réges-régen kiderült: inkább jöjjenek több felől kritikák vagy vádak, mint hogy alákérdezzek, és a kérdést mindenki szeresse, a választ meg mindenki előre tudja. A valamirevaló újságíró ugyanis jól ismeri, hogyan él, mit tervez és mit fájlal az EMBER, aki egyben választópolgár, akinek iskolába jár a gyereke, aki felkeresi az orvost, akinek kirabolják a lakását, vagy egyszerűen csak azt szeretné, hogy jobbára kevéske pénzéért a boltban ne akarjanak bóvlit rásózni. Hogy észrevenni a fonákságokat nem tudomány? Lehetséges. De az újságírónak nemcsak szimata van, hanem szakmája felelősségével többes számban gondolkodni is megtanult.

4. Jóban-rosszban megélte 70. születésnapját az Új Szó! Szép kor, de nem zárja ki, hogy a szellemi szabadság „személyiségjegyeivel” a jövőben – a pártsemleges és tárgyilagos lapszerkesztés princípiumait megtartva – még kritikusabb, érdekesebb, dinamikusabb újság legyen. A valamivel ennél is „szebb korú” riporter pedig úgy néz vissza életének az Új Szó által döntő módon befolyásolt elmúlt évtizedeire, mintha (kényszer)pihenőkkel ugyan, ám így is kalandos, közös közéleti körutazáson lett volna az olvasók útitársa. Ha kérhetem: lépdeljünk továbbra is közösen ezen a kalandos úton.