Fábry Zoltán igaza (1.)

A Stósz feletti valamikor Rima-Murányi-érchegység (ma Szlovák-érchegység) déli lejtőjén Stósz van, de az északin már a szepességi Szomolnok. Volt idő, amikor Stószt bányái miatt a hét alsó-szepességi bányaváros közé sorolták. Városi rangja volt, amit maga II. Rákóczi Ferenc is megerősített. Bányák, vashámorok tájéka volt ez a vidék évszázadokon át.

Mecenzéf több mint 100 vashámorában mezőgazdasági szerszámokat kalapált, Stósz kardot, késeket és hét vármegyében is ismert fanyelű stószi bicskát készített. A 19. század második felében a falu fölött klimatikus fürdő épült, amely a mai napig eredményesen szolgálja szolgál a légúti betegségben szenvedőket.

A „mánták” a Magyar Királyság hűséges alattvalói voltak, ha kellett, kurucokat adtak Thököly Imrének és II. Rákóczi Ferencnek, honvédeket Kossuth Lajosnak. Hitlerrel szemben még német származásukat is tagadták, és inkább szavaztak az Esterházy János vezette Magyar Pártra, mint saját német pártjukra. Amikor az 1938-as visszacsatoláskor Jászó felett húzták meg a határt, a „mánták” reménykedtek, hogy visszakerülnek Magyarországhoz, a szlovák állam belügyminiszterének, Karmasinnak a kocsijára kőzáport zúdítottak. Ekkoriban írta egy amerikai újság: az egész világ fél Hitlertől, csak két szlovenszkói német közösség nem: Mecenzéf és Stósz – jegyzi meg Fábry.

Stósz jellegzetes német település, falusi jellegnek nyoma sincs. A település fölött eredő Bódva kicsi patakként csörgedezik a falun keresztül, Fábry Zoltán büszkeséggel írja, hogy a patakot szegélyező hársfasort – Unter den Linden – nagyapja ültette, ahogyan még a most is kiemelkedő Fábry-házat szintén nagyapja építette, akinek még 100 hold földje volt, amiből neki már csak 25 maradt. Egy ideig maga is gazdálkodott, ezért gúnyolódhatott rajta

Kassák Lajos, hogy Fábry Zoltán egy falusi magányában tilinkózó spirituális tehenesgazda.

Fábry Zoltán 1908–1915 között a Rozsnyói Evangélikus Főgimnázium diákja, a háborús propaganda őt is megérintette, 1915-ben hadi érettségit tesz, majd rövid kiképzés után a galíciai frontra kerül. Vitézségi érmet kap, hadnaggyá léptetik elő, később elkerül az olasz frontra, azonban romló egészségi állapotára való tekintettel leszerel. Budapesten egyetemi pótszemeszter hallgatója lesz, de a fronton szerzett tüdőbaja miatt hazakerül Stószra, ahogyan ő írta: betegsége lehorgonyozta az ottani gyógyító fenyvesek árnyékába.

Már a gyilkos frontharcok alatt kezdi tudatosítani, hogy a Nagy Háború nem a magyar nemzet ügye, ebben nagy szerepe volt Ady költészetének is: Én abban a mértékben, ahogyan lekoptak rólam a katonamundér darabjai, öltöttem magamra Adyt, hogy egy életen át vele szóljak… Igen, az ember az embertelenségben költője...,  az őrzők, vigyázzatok a strázsán! figyelmeztetője lett a példa, mert máig hatóan érvényes a  róla szóló megfogalmazása: Ady a magyar probléma megválthatatlan exponense!.. Fábry későbbi írásait háborúellenességű szociális és kisebbségi problémák felmutatása jellemzik. Németnyelv-tudása lehetővé teszi, hogy a németországi eseményeket rendszeresen kövesse. Elsők között figyelmeztetett a nácizmus veszélyeire, két könyvében, amelyek Sároseperjesen jelentek meg: Korparancs – 1934, Fegyver s vitéz ellen – 1937 erre példákkal is szolgál. Később megírta a nácizmus kialakulásának genezisét Európa elrablása – címmel (1966), amely egyik kiemelkedő műve lett.

A Nagy Háborút és Trianont követő káoszban a fiatal nemzedék számára az útkeresés lett a mérvadó, az útmutató pedig Ady: Döntő névhez értünk, Ady Endre: a szlovenszkói magyar hagyomány. Földünkön talán mindössze egyszer járt, de a hagyományi értéket és a többletet nálunk összegzőn ő jelentette. A masaryki demokráciáról korán bebizonyosodott, hogy Szlovákiát gyarmatnak tekinti, ami különösen szembetűnő volt Kárpátalja esetében. Fábry Zoltán erről tanúbizonyságot tett Az éhség legendája (1932) riportkönyvében, amit a cenzúra elkobozott. De a félfeudális, nagyságos és méltóságos urak Horthy-rendszere is elfogadhatatlan volt a szlovenszkói újarcú magyarok (Győry Dezső) számára, akik Duna-táji közösségben gondolkoztak és európai horizontokra szegezték szemüket. Mondhatjuk, hogy a gyilkos háborút követően az európai értelmiség döntő többsége balra tartott, közöttük Fábry Zoltán, aki – ultrabalos időszakában – az irodalomban elfogadta az esztétikai kritériumok alárendelését a mozgalmi érdekeknek. A harmincas években, a fasizmus és nácizmus előretörése idején az európai értékeket állította szembe az ordas eszmékkel.

Fejlődésére – szülőhelye mellett – döntő hatással van a történelmi Abaúj-Torna vármegye központja: Kassa. A város – évszázadokon át – Buda után a Magyar Királyság  második legfontosabb városa – számára a magyar történelem, kultúra, irodalom, színjátszás múltját és jelenét jelentette, ahogy írta: Kassa nélkül, Kazinczy nélkül a magyar szellemet, a magyar irodalmat, magamat elképzelni nem tudom. A Stószi délelőttök című önéletrajzi ihletésű könyvében írja le, hogy 1920 körül Kassán hat (!) napilap jelent meg: a Kassai Napló, a Kassai Újság, a Kassai Hírlap, az Esti Újság, a Szabadság, a Munkás, amely később Moravská Ostravába kerül. Első írása, A bot 1920-ban a kassai Esti Újságban jelenik meg.

Gyakran megfordul Kassán, amíg a millenniumi években épült pompás színházban magyar színtársulat is működik, az ő előadásaikra, illetve moziba, mert szenvedélyes mozirajongó. Másokkal együtt sokat foglalkozott Kassa 20. századi pálfordulásaival, ami a magyarok részarányát illeti: 1910 – több mint 75%, 1930 – kevesebb mint 20%, a visszacsatolás után 1941-ben ismét 75%, jelenleg pedig – a 2011-es népszámlálás szerint – 2,7%! Hozzá hasonlóan Németh László is foglalkozott ezzel a jelenséggel, illetve Cseres Tibor a Parázna szobrok  című regényében.

A kassai magyarok likvidálása 1945-ben felerősödött, amikor verőlegények grasszáltak a város Fő utcáján, magyar szóért verés, kopaszra nyírás járt, majd következett a kitelepítés, deportálás, reszlovakizáció, vagyonvesztés. Fábry keserű megdöbbenéssel kérdi: Ha a magyarok utcán való nyílt pofozása, gettóélete, ha a magyar nyelv kihágási objektum lehet, ha a kassai dóm faláról a Rákóczi-emlékművet és a latin betűket vésővel és kalapáccsal lehet letörni, ha mindez – antifasizmus, akkor mi a fasizmus?...és még azt is hozzáteszi: 1945-ben Košice megtagadta Kassát!...

Abaúj-Torna vármegye sok jeles személyiséget adott a magyar történelemnek, tudománynak, kultúrának. Többek között a 20. században két olyan jelentős írót, mint Fábry Zoltán és Márai Sándor. Tulajdonképpen egyszerre indultak, a Kassai Naplóban egymás mellett jelentek meg írásaik. Fábry Zoltán a két háború között nagy elismerésnek örvendő Márai Sándort becsülte, sokra tartotta: Őr a maga posztján, úr a maga portáján – írta róla. De azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy a stílus nagy mesterének vannak lapos szövegei is, vagy a Csutora című kutyaregényét kritikával illette, igaz, nem esztétikai, hanem ideológia hiányokat felróva. Márai 1948-ban emigrált, több helyen élt (Olaszország, USA), s noha világnyelveket bírt, könyveit, regényeit csak magyarul írta, magyar íróként lett világhírű, mert szerinte: Nincs más haza, csak az anyanyelv. Fábry Zoltánt 1970-ben bekövetkezett halála után a stószi temetőben helyezték végső nyugalomra, Márai Sándor hamvait 1989-es San Diego-i öngyilkossága után a Csendes-óceánba szórták. Egy hamburgi könyvkiadó, irodalomtörténész, Eve-Marie Kallen, amikor az ezredfordulón meglátja az úgymond Isten háta mögötti Stószon Fábry Zoltán világszínvonalú könyvtárát, ezt írja (2002): Márai és Fábry két teljesen eltérő írói típust képvisel…Hosszú időre háttérbe szorították és elfelejtették Márai Sándort Magyarországon, most ugyanez történik Fábryval…

Fábry Zoltánnak a második világháború időszakában közel egy évtizedig nem jelennek meg írásai. Világnézeti változást hoz életében 1939. augusztus 23., a szovjet–német megnemtámadási egyezmény (Molotov–Ribbentrop-paktum). Utána Sztálin nevét nem írja le, titkos naplójában megállapítja: a nácizmus és a bolsevizmus egy tőről fakad! Üldözik, kétszer börtönbüntetésre ítélik, állandó életveszélyben van. Adalbert Hudák hitlerista stószi evangélikus lelkész arra biztatja híveit, hogy Fábry könyveit égessék el. Elégtétellel állapítja meg, hogy szülőfaluja lakosai nem dőltek be az uszításoknak: De a szülőföld, amely 1919 novemberében gyógyítóan ölelt magához, még elbitangoltságában, még hűtlenségében sem árult el engem. A fronttal visszavonuló katonák azonban házát feldúlják, a könyvein kívül mindenét elvisznek, egyebek mellett a naplóját, a ruháit, személyes tárgyait.

A felvidéki magyarok példátlan vesszőfutása a második világháború után következett be. Az Abaúj-Torna vármegyeház patinás üléstermében kihirdetett kassai kormányprogram VIII. pontja a magyarokat és a németeket háborús bűnösöknek nyilvánította – engem is 3 évesen! –, majd az ennek szellemében elfogadott Beneš-dekrétumok alapján bekövetkezik az állampolgárság megvonása, vagyonvesztés, deportálás, kitelepítés, reszlovakizáció és egyéb retorziók. Dr. Janics Kálmán jolsvai orvos, A hontalanság évei című munkájában dolgozta fel az 1945-től 1948-ig tartó időszakot. Fábry Zoltán 1946-ban megírja A vádlott megszólal című memorandumát, amit szlovákra fordítva elküld a cseh és szlovák politikusoknak, értelmiségieknek, de a több mint 100 címzett közül egy sem méltatja válaszra! A memorandumnak az utóélete is érdekes, mert megjelentetése Csehszlovákiában és Magyarországon is problémát jelentett, még az életműsorozatban is késleltetik közzétételét?!...

Amíg A vádlott megszólal védőbeszéd volt a csehszlovákiai magyarok mellett, addig a rendszerváltáskor megjelent naplója, az Üresjárat 1945–1948 – Napló a jogfosztottság éveiből vádbeszéd a csúcsra járatott szlovák nacionalizmus-sovinizmus ellen. De ilyesmi is található benne: A német nácizmus és az orosz kommunizmus Európa-ellenes erők. Naplója páratlan értékű dokumentum, a brutális magyarellenességet kemény szavakkal minősiti, csak a rendszerváltás után jelent meg, 1991-ben. A titkos naplót elég regényes úton juttatták el Illyés Gyulának Tihanyba Béres József, dr. Mede István és dr. Juhász György, mert közben az állambiztonság széles körű hajszát indított a megszerzéséért.

Itt kell szót ejtenem gróf Esterházy Jánosról, a felvidéki magyarság mártírjáról, aki a két háború közötti időszakában a csehszlovákiai magyarok elismert politikusa volt, Kassát képviselte a prágai parlamentben, majd a visszacsatolás után nem fogadta el a budapesti felsőházi képviselőséget, Szlovákiában maradt, ahol 1942-ben a szlovák parlamentben egyedül nem szavazta meg a zsidótörvényt. 1945-ben letartóztatják, Moszkvába, Szibériába viszik, s közben itthon halálra ítélik. Amikor Fábry Zoltán megtudja, tiltakozik, igyekszik mindent megmozgatni, hogy ne végezzék ki, ezt írja a nyilasok elől menekülő Esterházy Jánosról: Mit kellett egy magyar gróffal és egy „úri nemzettel” végezni, hogy az oroszokat várja? Hogy nekik drukkoljon akkor is, ha ez olyan lavinát indít el, mely eltemette. Esterházy halálbüntetését elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönbüntetésre változtatják. Több helyen raboskodik, 1957-ben a morvaországi Mirov börtönében éri a halál. Közös sírba temették, a rendszerváltás után exhumálják, hamvait méltó kegyelettel 2017-ben szülőhelye közelében, a Nyitra melletti Alsóbodokon a Szent Kereszt Felmagasztalása-kápolnában helyezték el, itt működik az Esterházy János Zarándokközpont is. Kassán lévő mellszobrán a 7832-es rabszáma szerepel, jelezve, hogy rehabilitációja még mindig várat magára.

Máté László

Az esszé második része a jövő héten jelenik meg.
Az előadás a sátoraljaújhelyi Magyar Nyelv Múzeumáért Alapítvány februári online konferenciáján hangzott el.