Az első polikrízis: 1848 mai tanulsága

Ahogy ma, úgy 1848-ban több válság tört ki egyszerre, felfedve az összekapcsolt világ kaotikus potenciálját – jegyzi meg Clark. Emellett a korszak további jellemzői is ismerősen hatnak: „a kohézió elvesztése demokratikus körülmények között, a párbeszéd kudarca, az érvelésnek teret nem engedő ortodoxiák bekeményítése, a kulcsfontosságú célok priorizálásának és a megvalósításuk érdekében való egyesülésének a képtelensége”. Az embereket pedig megtépázta a változás szele, miközben nem érzékelték pontosan, milyen irányba is hajtja őket.
Európa híres forradalmi éve éppen úgy polikrízis volt, mint az, amit ma tapasztalunk. De hogyan tudnánk elemezni? Tekintettel a kontinensen centrifugálisan kibontakozó események sokaságára, Clarknak az a képessége, hogy mindezt érthető, pörgős narratívába ágyazza, már önmagában is félelmetes teljesítmény. Egyetlen hasonló eredmény jut eszembe a közelmúltból: Simon Schama Citizens (Polgárok) című lenyűgöző értelmezése a francia forradalomról, amelyet a  bicentenáriumra írt 1989-ben. Schama könyve szintén elegánsan mozog a francia forradalom és reakció központjai között, bár a szerzőnek megvolt az az előnye, hogy egyetlen országra korlátozhatta a figyelmét.

Saját szavaikkal

Clark egyebek mellett élénk kortárs beszámolókból merítve festi meg a maga európai panorámáját, ezek közül nem egy zseniális nő tollából származik. A politikai folyamatokból kizárt, de kiemelkedően művelt és írástudó asszonyok olyan kritikai élű elemzéseket vetettek papírra, amelyek csak kiváló kapcsolatokkal rendelkező kívülállóktól származhattak.

Marie d’Agoult francia romantikus író például Clark szerint a legjobb kortárs beszámolót adta az 1848-as párizsi eseményekről. Ma különösen fontosnak érezzük, ahogy a megbízhatatlan információk terjesztéséről írt: „A barátaink, a szomszédaink, a személyzetünk – mindannyian rémültek, s mindannyian a maguk baljós hírei miatt.” Hasonlóképpen, Margaret Fuller, a Rómában élő amerikai újságíró is jó érzékkel, érzékenyen követte a történelem nyitottá válását és a hatalmon lévők helyzetét: „Gyakran arra gondolok, milyen súlyosnak és szomorúnak érezheti a helyzetét a pápa, amikor egyedül ül, és hallja a rengeteg elvárás ricsaját.”
Az 1948-as forradalmak tankönyvi összefoglalói általában nehezen találják az egyensúlyt ebben a nagy történetben, amely Palermótól Párizsig, Bécsig és Berlinig terjedt. Ám Clark látóköre még ennél is szélesebb.

Amellett, hogy lenyűgöző beszámolókat kínál Spanyolországról és Portugáliáról, erőteljes érvekkel támasztja alá, hogy Havasalföld (a mai Románia része) akkor még török fennhatóság alatt álló fejedelemsége milyen fontos szerepet játszik a forradalmi hullám politikai és alkotmányos fejlődésének megértésében. Az Islazi Kiáltvány, amelyet a fejedelemség délnyugati részén, egy kis faluban állítottak össze, egy 22 pontból álló program volt: nemcsak az alkotmányos reformra, valamint a szólás- és sajtószabadságra vonatkozó szokásos liberális követeléseket tartalmazta, hanem a földreformot és az oktatási reformot is, utóbbit mindkét nemhez tartozó minden gyermek vonatkozásában.

1848-ban a régi rend nem az összeesküvők és forradalmárok hálózatai miatt volt sebezhető, ahogyan azt Klemens von Metternich osztrák kancellár meggyőződéssel hitte, hanem a kirobbanó zavargások spontaneitása miatt. A hangulatvezérek az újságírók voltak – Clark meggyőzően bizonyítja a korabeli média erejét –, de aztán a hullám megállíthatatlanul terjedt tovább. Az ún. ellenzéki bankettek szervezésére irányuló kampánnyal kapcsolatban (ezekkel a rendezvényekkel igyekeztek nyomást gyakorolni a forradalmárok a francia monarchiára) a La Réforme című francia lap megjegyezte: „Tehát ez egy válság, az állam tényleges válsága, amely a szemünk előtt teljesedik ki!” Még pontosabban: a franciaországi válság csak egy része volt az összefüggő zűrzavarnak.

Az egész földrészt átfogó összeesküvés elmélete mind a forradalmi fantáziára, mind a régi rend rémálmaira termékenyen hatott; de ez a narratíva alapvetően elvonta a figyelmet a lényegről. Ami igazán összekötötte a kontinenst, az a közös társadalmi nyomorúság volt, amelyet a rossz termést és a termést sújtó fertőzést (nevezetesen az Európa északi régióiban, a legsúlyosabb következménnyel Írországban a burgonyát pusztító gombafertőzést) követő élelmiszerhiány táplált. „A felkelések – magyarázza Clark – tulajdonképpen elvonták a hatóságok figyelmét a tényleges feladatról, amely az volt, hogy a kormányzás folyamatát olyan módon kallibrálják újra, amely megfelel az egyre átpolitizáltabb egy egyre kritikusabban tudatos társadalom elvárásainak.”

Ez tehát egy igazi európai történet. Ahogy Clark megmutatja, 1848 azokból az európai vitákból alakult ki, amelyek arról szóltak, hogy a kormányzatok mit mulasztottak el – és mit kellene tenniük –, ami viszont egy közös európai tudatot eredményezett. Ennek nyomán minden új kormánynak az állam hatékonyságának a javítására, a gazdasági fejlődés elősegítésére, a kereskedelem és a kommunikáció megnyitására, valamint a bank- és pénzintézetek reformjára kellett összpontosítania. Az 1848 utáni rendszerek nem egyszerűen annak az 1815-ös rendezésnek a helyreállítását jelentették, amelyet a bécsi kongresszus diplomatái a napóleoni háborúk befejezéseként formába öntöttek. Inkább egy új korszak nyitányát jelezték, amelyben az adminisztrátorok és az értelmiségiek nyitott elmével és nyitott szemmel követték, mi történik máshol. Ahogy Clark mondja, 1848 legfőbb hatása az volt, hogy a vita a célok kérdéséről (mit tegyünk?) az eszközök kérdésére (hogyan tegyük?) helyeződött át.

Ha nincs megoldás

De enyhíthetők-e a polikrízisek? Ez ma központi kérdés, és Clark megdöbbentő választ ad: „Minden kormány megoldhatatlan problémákkal néz szembe – erre való a kormányzat. A politikai problémák természetükből adódóan nem »megoldhatók«.” Ebből következik, hogy a megoldás keresése összességében figyelemelterelés. A 19. század közepének nagy vívmánya egy olyan társadalom megteremtése volt, amely képes volt élni az új eredményekkel és lehetőségekkel, míg a múlt összes megoldhatatlannak tűnő problémáját egyszerűen maga mögött hagyta.

Természetesen voltak akadályok ezen az úton. A helyzetet egyebek mellett az új kifejezések terjedése bonyolította, amit Clark „szemantikai inflációnak” nevez. Ahogy a szerző rámutat, a modernitásnak ez a maradandó vonása közvetlenül az 1848-as eseményekre vezethető vissza.

Párizs, Európa forradalmi eszméjének központja bőven termelte a „varázsszavakat”. Ezen belül is különös retorikai hangsúlyt helyeztek a „nemzetre”, egy megbízhatóan rugalmas, ugyanakkor érzelmekkel töltött kifejezésre, amely szinte bármit jelenthet. Európát nemzetiségek színes szövete alkotta, amelyek mindegyike a saját kollektív képzeletéhez kötődött. Lehet, hogy Petőfi Sándor a magyarok nemzeti költője lett, és életét áldozta a magyar hazafiság oltárán, de „szerb vagy szlovák” származású volt, és szláv akcentussal beszélt.

A „nemzet” lett a híd a jövő felé – „egy szó, amelyen keresztül folyt az idő”. De a koncepció puszta tágassága is veszélyforrást jelentett. Ahogy az első világháború okairól szóló korábbi, nagy hatású kötetében, a The Sleepwalkersben is tette (magyarul 2015-ben jelent meg a Park Kiadó gondozásában Alvajárók címmel – a szerk. megj.), Clark ismét hatásos leírást ad arról, hogyan robbanhat be és terjedhet el az erőszak.

Az Alvajárók egy előjátékkal kezdődik: az 1903-as véres szerbiai puccsal, amikor I. Sándor királyt és Draga királynét megölték a belgrádi uralkodói palotában. A Forradalmi tavasz... egyenértékű epizódja az 1846-os galíciai felkelés. Amikor a lengyel nacionalista nemesek megpróbálták a vidék népét az ügyük mellé állítani, hamar rájöttek, hogy azok „birodalmi parasztoknak” tekintik magukat. Végül lemészárolták a lengyel nemeseket.

A vakfoltok láttatása

Bizonyos esetekben a szociális problémákat a perifériára tolásukkal lehetett a legjobban kezelni. Gondoljunk Nagy-Britanniára. Hiába a súlyos írországi éhínség, a chartista mozgalom politikai és imaginatív ereje, a korai iparosítás minden kínja-baja:  Nagy-Britannia nagyrészt megúszta a forradalmi hullámot, mivel társadalmi feszültségeit távol tartotta a nagyvárosi központoktól. A britek a bevételek növelése érdekében kemény adókat vetettek ki másutt, például Írországban és a Jón-szigeteken (ezek 1815-től brit védnökség alatt álltak, majd 1864-ben váltak Görögország részévé – a szerk. megj.) – anélkül, hogy ezek a lépések odahaza visszhangot váltottak volna ki.
Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amit Clark a „felkelőmentalitás” legnagyobb hiányosságának tart: nevezetesen, hogy nem volt túl jó a valódi problémák megoldásában ott, ahol azok valóban léteztek – vagyis az 1848-as forradalmak fókuszává vált városi környezeten kívül. A felkelések, forradalmak mozgósító élcsapatai általában figyelmen kívül hagyták a vidék kérdését, és csak kisebb részük értette meg a kérdés fontosságát.

Az egyik ilyen figura Hans Kudlich volt. Az osztrák birodalmi gyűlés radikális képviselőjeként és paraszti sarjként nyíltan elítélte a többi 1848-as vezetőt, amiért nem értik a földreform valódi gyakorlati szempontjait. „Ha vesszük a fáradságot és van türelmünk követni egy paraszt gondolatmenetét, akkor nem lesz nehéz meglátnunk a racionalitását” – magyarázta. Ám ennek hiányában „nem lesz elég okos, tárgyszerű cikkeket írni, vagy találkozókra járni és régi beszédeket ismételgetni, amilyeneket bécsi ügyvédi klubokban tartanak”. Ahogy Clark fogalmaz, a forradalmároknak „több időt kellett volna arra fordítaniuk, hogy meghallgassák a földet művelő embereket, ahelyett, hogy prédikáltak nekik”.

Bizonyára van itt tanulság számunkra a brexit és Donald Trump utáni világban. A liberális vezetők 1848-ban és 2016-ban is veszítettek, mert nem tudták megértetni magukat vagy nem tudtak kommunikálni a szélesebb társadalommal, amely egyszerre szenvedett és volt zavarodott. A politikai megértés elmélyítése megköveteli a hézagok kitöltését.

Végezetül Clark egy jól csengő – és szerintem meggyőző – érvet hoz fel a liberalizmus védelmében. Bár továbbra is ugyanolyan releváns, mint valaha, most támadások kereszttüzében áll, mert „a baloldalon összemossák a gyarmati erőszakkal és a piacvezérelt gazdasággal, a jobboldalon pedig a balos hóbortokkal és a társadalmi engedéllyel”. A liberalizmus ereje az önkorrekciós képességében rejlik, és abban, hogy képes befogadni és vállalni az ellenfelei aggodalmait és elképzeléseit. Ilyen értelemben rugalmas rendszer. Ugyanez nem mondható el az autokráciákról.

Harold James
A szerző a Princeton University történészprofesszora
©Project Syndicate