A végeláthatatlan kongói háború

Mobutu Sese Se­ko, a klepto­kra­ta diktátor 1997-es megbuktatása óta a Kongói Demokratikus Köztársaság egymást követő kormányai nem tudták biztosítani sem az ország határait, sem az államhatalom gyakorlását a keleti területek felett, ahol az utóbbi időszakban körülbelül hatmillió embert öltek meg, további hétmillióan pedig menekülőre fogták. Ez a hatalmas terület tulajdonképpen bármilyen törvényen kívül áll, ami lehetővé tette a helyi és külföldi, illetve külföldről támogatott erők számára, hogy – különösen az elmúlt években – szisztematikusan kifosszák a KDK kobalt-, tantalit-, réz-, arany-, gyémánt- és egyéb ásványi lelőhelyeit.

Sem az afrikai regionális szervezetek, sem a külső hatalmak, sem az Egyesült Nemzetek Szervezete – amely 25 éve küld békefenntartó missziókat a Kongói Demokratikus Köztársaságba, újra és újra megújítva a mandátumukat – nem tudták megfékezni az erőszakot. Az eszkaláció megelőzése és végső soron a konfliktus lezárása érdekében a Kongói Demokratikus Köztársaság hazai, regionális és nemzetközi tárgyalópartnereinek meg kell érteniük a szövevényes helyzet összetett dinamikáját.

A jelenlegi válság középpontjában a KDK és Ruanda közötti súlyos feszültség áll. Ez utóbbi autokrata elnöke, Paul Kagame a júliusban esedékes választáson várhatóan újra megerősíti majd negyedszázada tartó hatalmát. Kagame azzal vádolja a Kongói Demokratikus Köztársaság kormányát, hogy támogatja a népirtó hutu milíciákat, a kongói tuszik kiűzésére törekszik, és nem hajlandó tárgyalni a harcok befejezéséről. A KDK eközben elutasította a Március 23. Mozgalommal (M23), a Ruanda által támogatott kelet-kongói lázadó csoporttal folytatott tárgyalásokat, és felszólította Kagamét, hogy vonja ki a ruandai csapatokat a Kongói Demokratikus Köztársaságból, valamint szerelje le az M23-at.

A szintén szomszédos Uganda és Burundi kétértelmű szerepet játszik a konfliktusban. A KDK mindkettőt azzal vádolja (ahogy Ruandát is), hogy aranyat és más értékes nyersanyagokat csempésztek ki az országból. A Ruandával kötött ingatag fegyverszünet ellenére azonban az ugandai kormány közös hadműveletet indított a Kongói Demokratikus Köztársasággal a Szövetséges Demokratikus Erők (ADF) – egy mindkét országban működő iszlám szélsőséges csoport – ellen. Burundi közben azzal vádolja Ruandát, hogy támogatja a burundi lázadókat Kongó keleti részén, és a közelmúltban csapatokat küldött a régióba a KDK kormányával kötött kétoldalú megállapodás értelmében.

Az egyébként is reménytelen helyzetet az ásványokban gazdag, keleti Kivu és Ituri tartományokban tovább súlyosbítják a kongói hadsereg és néhány mai-mai (helyi önvédelmi csoportok) tagjai által elkövetett, széles körben elterjedt emberi jogi visszaélések. És akkor még nem is beszéltünk a régióban működő több mint 100 milíciáról. Ezek a fegyveres csoportok csak az elmúlt évben mintegy egymillió embert kényszerítettek otthonaik elhagyására. Februárban heves összecsapások törtek ki, amikor az M23 körülvette Észak-Kivu több mint hatszázezres tartományi székhelyét, Gomát. Az ADF és a Kongói Fejlesztési Szövetkezet (CODECO) néven futó milíciaszövetség állítólag százakat ölt meg, tömegével követett el szexuális erőszakot.

A Nagy-tavak térségében a béketeremtési erőfeszítések ugyanolyan szövevényesek és hektikusok, mint a kétoldalú kapcsolatok. 2022-ben Félix Tshisekedi, a kiszámíthatatlan kongói elnök békefenntartókat hívott be a Kelet-afrikai Közösségből (Burundi, Kenya, Dél-Szudán, Tanzánia és Uganda képviseltette magát a kontingensben), majd élesen bírálta őket, amiért nem hajlandók harcolni az M23-mal, és mindent megtett a mielőbbi távozásuk érdekében. Aztán tavaly decemberben Tshisekedi a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) misszióját hívta meg az országba – 2900 katonát Malawiból, Dél-Afrikából és Tanzániából –, Ruanda heves tiltakozása ellenére. Ám nem valószínű, hogy az SADC békefenntartói teljes körű háborúba bocsátkoznának Ruandával és az M23-mal, amiben Tshisekedi annyira reménykedik. Ráadásul a közelmúltban életét vesztette a misszió két dél-afrikai katonája, ami érthető módon riadalmat keltett a pretoriai döntéshozók körében.

Aggasztó, hogy az ENSZ békefenntartó missziója a kongói kormány kérésére 2024 végéig kivonul a Kongói Demokratikus Köztársaságból. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának jelenleg három afrikai tagja van – Algéria, Mozambik és Sierra Leone –, ezek szorosan együttműködnek a SADC-misszió folyamatos pénzügyi és logisztikai támogatása érdekében, miközben óva intik az ENSZ-től attól, hogy „biztonsági vákuumot” hagyjon maga után a KDK-ban.

Több külföldi kormány is aktív szerepet vállal a Nagy-tavak térségében. Az Egyesült Államok, amely 2013-ban hozzájárult az M23 Goma felé tartó vonulásának megállításához azzal, hogy visszatartotta a Ruandának szánt segélyt, a közelmúltban megpróbált közvetíteni a Kongói Demokratikus Köztársaság és Ruanda között. Az USA az elmúlt években keményebb álláspontot képviselt Ruandával szemben, felfüggesztette a katonai segítségnyújtást, sürgette az országot, hogy vonja ki csapatait és föld-levegő rakétáit a Kongói Demokratikus Köztársaságból, és elítélte az M23 támogatását. Ugyanilyen fontos, hogy az Egyesült Államok megkérdőjelezte Ruanda hozzájárulását az ENSZ békefenntartó erőfeszítéseihez a Közép-afrikai Köztársaságban és Dél-Szudánban, mivel ezt Ruanda gyakran arra használta, hogy bagatellizálja és ködösítse a saját fellépését a KDK területén.

Nem lenne szerencsés elhallgatni, hogy a legtöbb külföldi hatalmat a térségben az önérdek motiválja. Annak ellenére, hogy részben visszhangozza Amerika bírálatait, Franciaország például megnövelte a Ruandának előirányzott pénzügyi támogatását – valószínűleg nem függetlenül attól a ténytől, hogy Ruanda 2500 katonát küldött Mozambikba, amikor meg kellett védeni a TotalEnergies francia olajóriás tulajdonában lévő gázfeldolgozó üzemet a helyi felkelőktől. Februárban az Európai Unió egyetértési nyilatkozatot írt alá Ruandával a kritikus ásványok kitermeléséről (annak ellenére, hogy az ország kifosztotta a Kongói Demokratikus Köztársaság erőforrásait), ami kiváltotta a kongói tisztviselők felháborodását. Közben Kína, amellyel az EU versenyben áll a nyersanyagokért, jelentős összegeket fektetett be a Kongói Demokratikus Köztársaság kobaltágazatába.

A Nagy-tavak válságának megoldásához a regionális és külső szereplők közötti koordinációra lesz szükség. A nyugati országoknak feltételekhez kell kötniük a Ruandának nyújtott segélyt: kezdve a ruandai csapatok kivonásával a KDK keleti részéből, valamint az M23-nak nyújtott támogatás megszüntetésével. Ruandának, Ugandának és Burundinak is súlyos következményekkel kell szembenéznie a Kongói Demokratikus Köztársaság ásványlelőhelyeinek kifosztása és a nyersanyagkincs tiltott kereskedelme miatt. Végül Ruanda szerepét az ENSZ békefenntartó misszióiban jelentősen csökkenteni kell.

Odahaza a KDK-nak meg kell küzdenie a széles körben elterjedt korrupcióval, javítania kell a demokratikus kormányzás feltételeit, és meg kell fékeznie a népirtó erőket és a nyugati zsoldosokat. Az Afrikai Uniónak pedig át kell hidalnia a béketeremtő erőfeszítések hiányosságait, egyebek mellett az SADC-misszió megerősítésével, hogy szorosabban tudjon együttműködni az ENSZ békefenntartóival. De ami a legfontosabb: az ENSZ-nek el kell kerülnie az elhamarkodott, rosszul megtervezett kivonulást abból a helyzetből, amit António Guterres főtitkár jogosan „elhúzódó és nagyrészt elhanyagolt humanitárius válságként” jellemez.

Adekeye Adebajo
A szerző a Pretoriai Egyetem professzora, korábban az ENSZ dél-afrikai, nyugat-szaharai és iraki misszióiban teljesített szolgálatot

©Project Syndicate