A török tanulság

Recep Tayyip Erdoğan, a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elnöke a közvélemény-kutatásokban lemarad fő ellenfele, Kemal Kılıçdaroğlu, a széles ellenzéki öszszefogás által támogatott Republikánus Néppárt (CHP) vezetője mögött. Ha Erdoğan vereséget szenvedne, a választásoknak globális jelentősége lenne: bizonyítanák, hogy a demokráciák elmúlt években világszerte tapasztalt eróziója megfordítható – és még a hatalomban szilárdan ülő erős embereknek is ajtót lehet mutatni.

Míg más, azonos anyagból gyúrt vezetők, köztük Donald Trump volt amerikai elnök és Jair Bolsonaro volt brazil elnök elveszítették a választást az elmúlt években, a török ellenzékre keményebb feladat vár. Az ország csaknem teljes mértékben tekintélyelvű rezsimmé vált. Erdoğan több mint 20 éve van hatalmon – sokkal hosszabb ideig, mint Trump vagy Bolsonaro –, és ezt az időt arra használta fel, hogy saját képére formálja az államot.

Erdoğan formálisan vagy informálisan ellenőrzi Törökország valamennyi politikai intézményét, tovább központosítva a már egyébként is centralizált államot. Az ügyvezető elnöki tisztség felett gyakorlatilag semmi és senki nem gyakorol ellenőrzét: a parlament egy gumibélyegző, az igazságszolgáltatás az elnöknek felel. A katonaságot meggyengítették; a rendőrség hűséges. A szélsőjobboldali nacionalistákkal (MHP) kötött szövetség azt jelenti, hogy egy paramilitáris civil milícia áll Erdoğan rendelkezésére (az ellenzék azt gyanítja, hogy egy ilyen csoport számlájára írható az Ekrem İmamoğlu isztambuli polgármestert ért támadás a kampány során). Az elnök cimborái és a politikai alapon kinevezett tisztségviselők országos hálózata a rezsim korrupciójából táplálkozik, és sokat veszíthet, ha Kılıçdaroğlu nyer.

Erdoğan a török médiát is szilárdan a kezében tartja. A legtöbb tévécsatorna és sajtótermék folyamatosan AKP-párti tudósításokat közvetít, míg az ellenzéki jelölteknek online interjúkon és a közösségi médián kell kampányolniuk. Selahattin Demirtaş, a kurdbarát Népi Demokrata Párt (HDP) egykori vezetője a börtönből kampányol.

Sok nemzetközi megfigyelő érthető módon kételkedik abban, hogy az ellenzék nyerhet, pontosabban: hogy Erdoğan megengedné a vereséget. Hiszen azok a vezetők, akik ekkora hatalmat összpontosítottak a kezükben, nem hajlamosak önként feladni. Az ellenzéki szavazókat rendre figyelmeztetik, hogy ne nagyon reménykedjenek.

Az effajta „realizmus” azonban nem számol egy kulcsfontosságú ténnyel: az, hogy egyáltalán Erdoğan menesztésének a lehetőségéről spekulálhatunk (még ebben a hónapban, ha az elnökválasztás második fordulójára kerül sor), kizárólag az ellenzéki blokk makacsságának az eredménye. Mert nem voltak hajlandók feladni a reményt. Ahogy Max Weber 1919-ben a Politika mint hivatás című előadásában mondta: „Az ember nem érte volna el a lehetségest, ha nem nyúlt volna újra és újra a lehetetlen felé.”

Ma már nem nagyon emlékszünk rá, hogy az Erdoğan előtti Törökországgal kapcsolatban gyakran felmerült a kritika, mely szerint a polgárai nem rendelkeznek megfelelő civil kultúrával és nem értik a demokráciát. Általánosan elterjedt nézet volt, hogy a törökök mindig a fegyveres erőkre néztek, ha meg kellett menteni őket a politikai válságoktól. Ha ez a jellemzés igaz lett volna, a török ellenzék mostanra éppolyan megrettent gyülekezet lenne, mint az orosz. Mégsem ezt látjuk.

A választás eredményétől függetlenül Törökország demokratikus erői valóban bizonyították ellenállóképességüket. Az ország legtöbb ellenzéki pártja összefogott és beállt egy elnökjelölt mögé, aki megígérte, hogy helyreállítja az Erdoğan által 2017-ben megdöntött parlamenti rendszert. Sok újságírót, politikust és civil szereplőt bebörtönöztek, ám mások továbbra is dolgoznak. Sok egyszerű állampolgárt őrizetbe vettek Erdoğan állítólagos megsértése vagy a közösségi médiában megjelent bejegyzései miatt, de az emberek továbbra is kritizálják a rezsimet. Önkéntesek figyelik a szavazást és védik az urnákat. Civil csoportok buszokat szerveznek, hogy azokat, akik a februári földrengés miatt elhagyni kényszerültek otthonukat, visszavigyék abba a városba, ahol szavazóként regisztráltak. Ezeknek az erőfeszítéseknek a fókuszában az a meggyőződés áll, hogy ha határozott ellenállásba ütközik, egyetlen erős ember sem annyira erős, mint amilyennek látszik.

Ráadásul azok, akik Törökországban a demokráciáért harcolnak, csak magukra számíthatnak, a hadseregre – vagy akár a nemzetközi közösségre – nem. Az jól látható, hogyan támogatják Erdoğant más autokrata vezetők, de a demokratikus kormányok is szabad kezet adtak neki. A nyugati vezetők panaszkodhatnak Erdoğanra, de szükség szerint hajlandók megegyezni vele, amikor az illegális migráció viszszaszorításáról vagy az ukrán gabonaexport újraindításáról van szó. Bizonyos szempontból az ellenzéki győzelem bizonytalan helyzetet teremtene a Nyugat számára.

Ha az ellenzék több szavazatot kapna, mint Erdoğan, az érdem teljes mértékben Törökország állampolgárait illetné meg. A kiállásuk pedig ismét megmutatná, hogy a demokrácia iránti igény nem korlátozódik a Nyugatra. Nem számít, mi történik a választás napján vagy azt követően, az elkötelezettségük a legjobb garancia arra, hogy a demokrácia előbb-utóbb érvényesülni fog.

Ayşe Zarakol
A szerző a Cambridge-i Egyetem professzora, szakterülete a nemzetközi kapcsolatok

©Project Syndicate

Az írás a múlt hétvégi törökországi választás előtt született. A voksok szerint Erdoğan tömörülése többséget szerzett a parlamentben, ám az elnökválasztás eredménye a május 28-ai második fordulóban dől el.