Az olimpia sokba kerül, kérdés, mit kezd ezzel Európa

Hogyan értékeli az első száz napját?

Nagyon gyorsan és hektikusan telt. Sok folyamatot elkezdtünk a hosszú távú célok érdekében, a sportot és a törvényhozási folyamatokat is ismerő szakemberekből álló munkacsoportokat állítottunk fel. Tudtunk reagálni a spontán adódó eseményekre is, például a síszövetségen belüli viszályokra, vagy a sporttörvény módosítását kísérő vitára. A jövőben is azon leszünk, hogy a Szlovák Olimpiai Bizottság aktívan részt vegyen a problémák megoldásában, hogy teret biztosítsunk a véleménycserére.

Mit tart az első száz nap legnagyobb eredményének?

Azt, hogy sikerült elnyernem a sportági szövetségek bizalmát, ennek köszönhetően a legjobb szakembereiket delegálták a már említett munkacsoportokba. Ez a legfontosabb. Mert beszélhetünk mi itt célokról, ha nincsenek meg az emberek, akikkel meg lehetne ezeket valósítani. Nagy örömmel tölt el, hogy mind a sporttanácsba, mind a jogi bizottságba rengetegen jelentkeztek, nagy volt az érdeklődés.

Első elnöki tapasztalatai alapján mi a szlovák sport legnagyobb hiányossága?

Nagyon fontos az utánpótlás-nevelés és a szövetségek támogatása, de nem kevésbé fontos az infrastruktúra építése is. Anélkül ugyanis zsákutcába jutunk. Hiába várunk eredményeket, ha a sportolóink nem tudnak hol felkészülni. Ehhez hosszú távú koncepció kellene, mert nyilván nem egy-két év kérdése.

Mit gondol a sporttörvény körül kialakult helyzetről? A törvénymódosítás után még mindig nagyon sok a kritikus hang, a szövetségek főleg a rengeteg papírmunkát kifogásolják.

Tárgyalunk erről a minisztériummal. De nem tartom tragédiának, hogy sok a kritika, mert nyilván sok dolog csak a törvény gyakorlati alkalmazása során derül ki. Az lenne a tragédia, ha ezeket a kritikus hangokat nem hallgatnánk meg, és nem vennénk figyelembe. Egyáltalán nem szégyen újra elgondolkodni ezeken a kérdéseken, és megpróbálni kiküszöbölni a hiányosságokat. Szeretnénk szélesebb társadalmi vitát is megnyitni a sportról, olyan kérdésekről is, amelyeket nem konkrétan a sporttörvény szabályoz, de most ennek kapcsán előtérbe kerülhetnek.

Hogy látja, nemzetközi szinten merre tart az olimpiai mozgalom? Az Agenda 2020, úgy tűnik, egyelőre nem éri el a célját, Budapest visszalépésével az utolsó olyan város is kiesett a 2024-es játékok rendezésére pályázók közül, amely megfelel a „fenntartható olimpia egy nem túl nagy városban” eszméjének.

Nagyon sajnálom, hogy Budapest visszalépett, mert egyedülálló lehetőség lett volna, hogy ilyen közel rendezzenek olimpiát. De el kell fogadnunk a tényt, hogy egy olimpiarendezés költségei óriásiak. Ezért nincs min csodálkozni, hogy csak olyan városok és országok gondolkozhatnak ezen reálisan, ahol megvannak bizonyos gazdasági és infrastrukturális feltételek. Azt gondolom, ez a trend folytatódni fog, és számunkra az lesz a nagy kérdés, Európa hogyan birkózik meg ezzel a helyzettel, lesznek-e európai városok, amelyek sikerrel pályázhatnak az olimpiarendezésre. A polgárok is látják a gazdasági kockázatokat, ezért is utasították el több helyen népszavazáson a pályázatot.

Mit gondol arról, hogy az egykor oly magasztos olimpiai eszméről ma már mindenkinek csak az jut eszébe, milyen sokba kerül?

Nagyon sajnálom, de ezt is el kell fogadnunk. Az egykor amatörizmust hirdető olimpiákon már csak a kőkemény profiknak van esélyük. Némi túlzással azt mondhatnám, a valaha volt jelszó, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, mára úgy módosult: „Nem a részvétel, hanem a győzelem a fontos.” Nagyon boldog lennék, ha valamilyen módon elismerhetnénk és díjazhatnánk minden olimpikont, aki hősies teljesítményt nyújtott, kihozta magából a maximumot, megdöntötte az egyéni csúcsát, mert egy 12. hely mögött is óriási munka van. Jó lenne, ha nemcsak az eredményeket, hanem az egyes emberi történeteket is díjazhatnánk.