A legfájóbb kérdés

Kezdjük az odavágóval. Andrea Barzagli két évvel ezelőttig a világ egyik legjobb középső védője volt, egy precíziós műszer, amely kiválóan olvasta a játékot. Azonban eljárt felette az idő, 36 éves, lassú és pontatlan. 180 perc alatt rengeteg labdát szórt el, és sok támadás akadt meg rajta.

A padon ott ült a Fiorentina csapatkapitánya, Davide Astori vagy a fiatal Daniele Rugani. Az elmúlt két évben a Serie A egyik legjobb védőjévé váló ifjú Mattia Caladara pedig tagja sem volt a válogatottnak. Mindhárman jobb megoldást jelentettek volna.

De Rossi helyzete hasonló Barzagliéhoz. Éveken keresztül a válogatott szíve és lelke volt, mára azonban ő is megöregedett, mégis ő volt a kezdő védekező középpályás a svédek ellen. Nem pedig az a Jorginho, aki a Napoli mezében az olasz liga legjobb statisztikáit produkálja ugyanezen a poszton.

De jó, ne legyünk szőrös szívűek, ne lássunk ott is problémát, ahol nincs, fogjuk rá arra, hogy kellett a rutin.

Azt viszont már nem lehet védeni, hogy Belotti és Immobile személyében két egyforma stílusú támadó kezdett az első meccsen. Ennek az lett a vége, hogy semmilyen összjáték nem volt köztük, igazából kioltották egymás erősségeit. Belotti pl. 65 perc alatt hétszer ért a labdához. A helyette beállt Éder 25 perc alatt ötször. Az az Éder, aki az Inter mezében 9 meccsen 114 percet játszott és egy, azaz egy gólt lőtt.

Eközben a cserepadon olyan támadók várták a lehetőséget, mint Lorenzo Insigne, a Napoli alapembere, aki 3 gólnál és 4 gólpassznál jár, vagy Stephan El Shaarawy, aki az utóbbi meccseken a Roma húzóembere 3 góllal és 2 assziszttal. Vagy ott van Simone Zaza, aki ugyan az Eb-n bohócot csinált magából, de a Valenciában 11 meccsen 9 gólnál jár. Ennek fényében teljesen érthetetlen, hogy a hétfői visszavágón miért az a Manolo Gabbiadini kezdett Immobile mellett, aki a Southampton cserecsatára.

Ahogy azt is megkérdeznénk Venturától, hogy a visszavágón, amikor minimum két góllal kellett volna győzni, ugyan miért 7 védekező felfogású mezőnyjátékossal kezdett? Vajon mit kellett a hátrányon védeni?

Arról is érdeklődnénk, miért erőltette rá Bonuccira vagy éppen Jorginhóra a mélységi irányító szerepkörét, miért felívelgetésből akart helyzetet kialakítani a magas északiak ellen? Az első félidő utolsó öt percében az olaszok a földön járatták a labdát, ekkor jöttek is sorban a helyzetek.

Tény, hogy hiányzik egy igazi irányító az olasz válogatottból – Veratti lehetne az, de ő a válogatottban nem tudja hozni azt a minőségi játékot, amit a PSG-ben –, ennek orvoslása lehetett volna a széljáték, ahol a már említett Insigne, El Shaarawy duó mellett a Juve támadója, Federico Bernardeschi vagy a Chelsea szélsője, Davide Zappacosta is tud kiemelkedőt nyújtani. A betömörülő svéd falat pont ezzel lehetett volna megbontani.

Gian Piero Venturának sem akkora tudása, sem akkora karizmája nincs, hogy tudja irányítani az olasz válogatottat. Nem is az ő hibája, hogy a szövetség kinevezte a csapat élére. Még akár sajnálni is lehetne, hisz most rajta csattan az ostor, méghozzá elég csúnyán. Mégsem lehet elmenni szó nélkül a teljesítménye mellett, még akkor sem, ha a mostani helyzetre is tökéletesen igaz, hogy a fejétől bűzlik a hal. Először azokat az embereket kellene kérdőre vonni, akik leültették őt a válogatott padjára.

A legfájóbb kérdés mégis az, hogy egy olyan sportembernek, mint Buffon, miért így kell búcsúznia a címeres meztől? Könnyeivel küszködve, fájdalommal a tekintetében és magyarázkodva egy hatvan éve nem látott kudarc miatt.