M. Nagy László, a szociofotózás nagymestere

M. Nagy László elemi ösztönnel kapja lencsevégre szociofotóiban az ártatlan tisztaságot, mint ahogy Bohumil Hrabal örökítette meg az esendő, élettel küzdő emberek szépségét. Hrabal Kerskóból, szeretett macskáit dédelgetve szemlélte a világot. M. Nagy László helembai otthonában fogad. Az udvaron, a farönkökön ülve, kedvenc cicái társaságában beszélgetünk. Első fényképeit kamaszként a szülőfalujában, Rárósmulyadon hívta elő. Saját készítésű keretszerkezetbe tette a születendő képet, és a dobozkát a mellkasához szorítva engedte, hogy alkotását néhány másodperc alatt életre keltse a fény. Beszélgetésünk során hasonló módon avat be életének villanásnyi, igencsak meghatározó fejezeteibe.

A kapuban szerényen megjegyezte: engem már ne mutassanak be. Aki nem ismer, annak úgyis mindegy, aki ismer, az ugyanazt fogja olvasni. Rólam már annyi minden megjelent. Valójában nem az életrajzi adatok érdekelnek, ezek bárhol fellelhetők. Mit jelent a megmérettetés? Milyen érzés, amikor értékelik, díjazzák a fotóriportert?

Szükségem van a megmérettetésre. Azokat a képeket mutatom be a kiállításokon és küldöm pályázatokra, amelyekről azt hiszem, hogy jók. A legerősebb oldalam a szociofotók készítése. Miután elkészül egy felvétel, annak lelke van, és be akar mutatkozni. „Ne kérdezd, honnan jöttem e tiszta szívvel, csak nézd, mit hoztam” – írtam egyszer. Lényegtelen, hogy M. Nagy László vagy Nagy Laci vagyok. Az a lényeg, amit leteszek az asztalra. Én tulajdonképpen téglagyáros vagyok. Miután legyártom a téglákat, leteszem őket egy rakásra. Ha nem épít belőlük a kőműves házat, nincs semmi értelmük. A frissen szedett, gonddal termesztett zöldség, gyümölcs is elrohad, elenyész, ha senki sem fogyasztja el. Akadnak díjazott fotós kollégák, akiknek számos fotóalbumuk jelent meg, nekem egyetlen egy sem. Hiányzik belőlem az a fajta ambíció, amellyel a mai világban is fel tudnám kínálni a munkámat, a fotóimat.

Hogyan telnek a nyugdíjasévek?

Miután nyugdíjba vonultam, a feleségemmel eljöttünk Pozsonyból. Akkoriban még futottam, hogy edzésben maradjak, a helyiek csak néztek, ahogy tempózok fel a dombra. Kissé elvágtam magamat a nagyvilágtól, holott rengeteg ismerősöm volt különféle lapoknál, de többé senki sem szólt utánam. Holott a nyakamba vettem a vidéket, azóta is sokat fotózok. De nem kesergek, hiszen dolgoztam eleget, fotóriporterként nagyon szép munkám volt. A Nő, majd a Štart és a Šport című hetilapokban dolgoztam. Mindig feltaláltam magam. Ha már sokadszor kellett kimenni fotózni egy gyárba, akkor a legszebb lányokat kaptam lencsevégre. Ha egészségügyi vagy írókonferenciára küldtek, figyelmesen végighallgattam minden előadást. Esti tagozaton érettségiztem Pozsonyban, Olomoucban szereztem szakérettségit, és rendszeresen részt vettem a fotósoknak szervezett tanfolyamokon. Talán nincs is olyan magyarlakta falu, ahol ne fordultam volna meg.

A sport mindig közel állt önhöz. Mi mindenben segítette?

Falun nőttem fel. Szívós, erős fizikumú gyerek voltam. Épületlakatosként és hegesztőként dolgoztam. Egészségügyi okok miatt abba kellett hagynom ezt a munkát. Akkor már aktív sportoló voltam. Megtanultam megdolgozni, derekasan megküzdeni az eredményekért. Fontos volt a megmérettetés, a legjobb eredményeket nyári biatlonban értem el. Háromszoros szlovákiai bajnok vagyok. A biatlonban az a csodálatos, hogy a sportoló a természetben, terepen fut. Jól lőttem, élveztem a futás és lövészet kombinációt. Atlétikában valamivel kevesebbet versenyeztem. A Slávia II. ligás atlétikai csapat tagja voltam. A versenyeknek köszönhetően nagyon sok helyen megfordultam.

Milyenek voltak a kezdetek? Hogyan, miért vette meg az első fényképezőgépet?

Vannak az életben meghatározó események, amelyek mintha később oda terelnék az embert, ahol lennie kell. Az alapiskolánk mellett volt egy szűk út, amolyan közféle. A tavaszi hóolvadáskor lezúdult a dombról a rengeteg víz. Kövekből gátat építettünk, és a tanítónk hálából lefényképezett bennünket. Valóságos csodaként éltem meg, amikor megláttam magamat azon a felvételen. Lehet, hogy csak utólag magyarázom így magamnak, de valami történt bennem akkor. Az a felvétel rendkívül meghatározó volt számomra. Az iskola kollégiumában bejelentkeztem fotóstanfolyamra. Inasokként havonta 18 korona 50 fillért kaptunk. A legolcsóbb fényképezőgép akkoriban 130 csehszlovák koronába került. Becsülettel összespóroltam a pénzt, és megvettem az első gépemet. Megtanultam a fényképek előhívását, és azóta is azt vallom: mindig merj, és jókat csinálj. Én mertem. A jó szociofotó úgy készült, hogy egy fényképsorozatból kiugrik egy igencsak meghatározó, sokatmondó felvétel.

Hogyan hívta elő a felvételeket?

Odahaza egy porcelántányérban. A műhelyben készítettem magamnak egy olyan kis szerkezetet… A keretbe betettem az előhívott filmet, a kontaktpapírt, majd kijöttem a spájzból, ahol a kis ablak letakarásával teljes sötétségben dolgoztam. Akkoriban még a villanyáramot sem vezették be a faluba. Kimentem az udvarra. Odaszorítottam a keretet a mellkasomhoz, és egy villanásnyi időre engedtem, hogy fény érje a filmet. Később azzal tökéletesítettem a keretet, hogy egy kis lámpát szereltem bele. A spájzban, koromsötétben számoltam. Így tudtam, hogy az előhíváskor mennyit kell lennie a filmnek a rögzítőben.

Maradjunk még egy rövid ideig az emlékezetes fényképeknél, embereknél, a szociofotóknál. Ezeket a képeket sokan szeretetfotóknak nevezik, mert ilyen felvételeket csak az készíthet, aki szereti, tiszteli az embereket, az életet…

Elég szegény családból származom. Édesanyámat több asszonnyal együtt időnként felvitte egy gazda Losoncra. Felültette őket egy kocsira, és ott eladták a városiaknak a túrót, a babot, mindenféle házi terméket. Ilyenkor anyagot vásárolt az édesanyám, amelyből új ruhát varrt nekünk. Mindig vett a pénzből egy narancsot vagy néhány szem cukorkát. Négyen voltunk testvérek, mindenen megosztoztunk. Időnként felsóhajtottam, hogy: édes jó istenem, ha én egyszer egymagam megehetnék egy egész narancsot! A cukorkát elosztottuk négyfelé, ami néggyel nem volt osztható, azt mindig odaadtuk a nagymamának. A gyerekkori környezet felvértezett, magamba szippantottam a szerénységet, az alázatot, az igyekezetet és a munkaszeretetet. Ezzel a nagyon tiszta alappal, tisztességgel felvértezve indultam útnak, készítettem a fotókat. Nagysallón jártunk a kollégákkal, ahol egy olyan asszonnyal találkoztam, amilyen az én nagymamám volt. Az idős asszonynak nehezére esett már a járás, de szépen megkértem, jöjjön ki velem az udvarra. Kijött, és ahogy ott rám nézett, abban a pillanatban a nagymama tekintetével találkoztam. Azok olyan gyönyörű képek voltak! Gondolkodtam, hogyan háláljam meg a néninek, hogy teljesítette a kérésemet. Elsiettem, és vettem neki cukorkát. Tudom, hogy nem érthette, miért pont ezt tettem, de nekem megadatott általa még egyszer találkoznom valakivel, akit a mai napig a szívemben hordozok.

Végül mit árulhatunk el a Sződligeti randevúról?

Nem szeretném, ha dicsekvésnek hangzana, de egy ideje haikukat is írok. Ezekkel egészítem ki a fényképeket, és megfelelő zenei aláfestéssel, gondosan összeválogatott fényképek sorozatából diaporámákat készítek. Történt egyszer, hogy Kaposvárra küldtem fényképeket egy vándorkiállításra, az ottani megnyitón nem vettem részt, de amikor a képanyag Sződligetre került a könyvtárba, oda ellátogattam. Megismertem egy csodálatos személyiséget, az Erdélyből származó Horváth Piroskát, aki Ausztriában él. Különös virágokat fest, miniatűr képeit számítógépes technikával teszi teljessé. Megkért, írjak a képeihez haikut. Közös kötet készült a képekből és a haikusorozatból, amely Sződligeti randevú címmel jelent meg. A diaporámákat, ha meghívást kapok, bárhol szívesen bemutatom.