"Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat"

Szerette a palacsintát, alkoholt csak mértékkel ivott, de napi 40–50 cigarettát szívott el. Jól sakkozott, kortársai szenvedélyes kártyajátékosnak ismerték. Szótárból tanult meg franciául, ábécésorrendben haladva, ezért hamarabb tudta, hogy van franciául az „anyacsavar”, mint az, hogy „kenyér”. Nyomorúságos körülmények között élt, szinte végig filléres gondokkal küzdött. „Élete pánikszerű élet volt, versei segélykiáltások” – írta Ignotus Pál. Költészetét csak halála után kezdték értékelni. Medvetánc című kötetének az a példánya, amelyet kezelőorvosának, Rapaport Samu doktornak és feleségének, Étsy Emíliának dedikált, idén februárban 1 millió 160 ezer forintért kelt el egy budapesti antikvárium árverésén. Rendhagyó portré József Attiláról. (Olvasási idő: 10-12 perc.)

„Félig székely, félig román”

Apja, a görögkeleti vallású József Áron – az anyakönyvben: Aron Iosifu – az egykori Temes vármegyében, Féregyházán született, s csak 1900-ban magyarosította a nevét, de a köztudattal szemben nem József, hanem Józsefi Áronra (gyerekei is csak iskolás korukban hagyták el nevük végéről az i betűt).

Beney Zsuzsa egy tanulmányában „magyarul rosszul tudó román fiatalembernek” nevezi József Áront, aki a fia szerint is „félig román” volt, „vagy tán egészen az”. Szappanfőző munkásként került Budapestre, ott vette feleségül Pőcze Borbálát. Hat gyermekük született, közülük hárman kicsi korukban meghaltak.

Az apa 1908-ban hagyta el a családot, a gyerekek közül Jolán kilenc-, Etelka öt-, Attila pedig hároméves volt ekkor. Anyjuk egyedül próbálta eltartani őket, kora reggeltől késő estig mosónőként dolgozott, éjszaka pedig kávéházakat és éttermeket súrolt fel.

„Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból – írta gyerekkoráról József Attila. – Volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba, és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír.”

Nővére, József Etelka pedig úgy emlékezett, néha nem volt mit enniük, ezért a népkonyhára jártak ebédelni, ahol általában szárazfőzeléket kaptak. „A népkonyha barátságtalan, hosszú helyiség volt, kondérokban hordták az ételt, mocskos volt az asztal, undorral ettünk. Csavargók, sebhelyes koldusok jártak ide.”

„Nem láttam holtában anyám”

Anyjuknál 1914-ben méhnyakrákot állapítottak meg, ebbe halt bele öt évvel később, hosszas haldoklás után. Az utolsó hetekben, amikor még érezni akarta a nap melegét, ölben vitték le egy utcai padra. Akkor már elviselhetetlen fájdalmai voltak. „Utolsó napjaiban már beszélni sem tudott. Nem volt rajta egy deka hús sem.”

Anyja halálakor, 1919 decemberének végén József Attila éppen a rokonoknál járt Szabadszálláson, hogy élelmet kérjen. Nem tudott visszajönni Budapestre, mert szénhiány miatt egy időre beszüntették a vonatközlekedést, ezért a temetésen sem lehetett jelen.

„Nem fáj, de meg sem érinthettem, / nem láttam holtában anyám, / nem is sirtam. És érthetetlen, / hogy mindig így lesz ezután” – írta később az Ajtót nyitok című versében.

József Attila lakott menhelyen, nevelőszülőknél, volt kukoricacsősz, őrzött malacot, árult vizet a moziban, készített színes papírforgókat, lopott fát és szenet a pályaudvarról, hordott csomagokat a vásárcsarnokban, egy tavaszon és nyáron át pedig az Atlantica Tengerhajózási Rt. vontatógőzösein dolgozott hajósinasként: a fedélzetet sikálta, és drótköteleket cipelt. Rikkancsnak is elszegődött, de az utcák fel voltak osztva az idősebb rikkancsok között, akik nem vették jó néven az új fiú jelentkezését, és jól megverték.

Amikor Makóra került gimnáziumba, megtakarított pénzén cigarettát vett, de útközben eszébe jutott, hogy ezt aligha fogják megtűrni nála, ezért – barátja, Németh Andor visszaemlékezése szerint – még a vonatút során elfüstölte az egészet. Kilencvennégy cigarettát szívott el egymás után, s ahogy megérkezett Makóra, összeesett.

Lázadó Krisztus

Tizenhét éves volt, amikor első kötete, a Szépség koldusa megjelent – háromszáz példányban. A kötet előszavában Juhász Gyula azt írta, „József Attila Isten kegyelméből való költő”.

Egy évvel később a Lázadó Krisztus című verséért perbe fogták, és „istengyalázással” vádolták. Makói gimnazista volt még, a bírósági eljárást nem vette komolyan. „Legföljebb egyévi fogház, ami alatt szépen megtanulhatok németül – írta nővérének. – Mindenesetre Makón fogom leülni, mert akkor itt az egész városból hoznak be ennivalót, és jó dolgom lesz.”

A bíróságon az orientalista Vámbéry Ármin fia, Vámbéry Rusztem jogász volt a védője (az a Vámbéry Rusztem, akit később, 1941-ben megfosztottak magyar állampolgárságától). A bíróság hajthatatlan volt, a fiatal költőt nyolc hónap fogházra és 200 ezer korona pénzbüntetésre ítélte, a fellebbezés azonban sikerrel járt, a Kúria semmissé nyilvánította az ítéletet.

Egyetemistaként az Országos Magyar Diáknyomorenyhítő Akció keretében segélyért folyamodott, hogy folytatni tudja tanulmányait. „Tizennégy fillérem van mindössze, alapvizsga előtt állok, tanulnom kell, ki kell fizetnem »lakásomat«, sőt, ezenfelül élnem is kell, bár ez talán nem annyira kötelező erejű. Másfél hónapig nem volt lakásom, és kb. ugyanennyi idő óta (vagy régebben) csak szalonnán és kenyéren élek” – írta kérvényében.

Tiszta szívvel

A szegedi egyetem magyar–francia–filozófia szakos hallgatója volt, amikor 1925 márciusában az átmenetileg Szeged névre keresztelt Délmagyarország napilapban megjelent a Tiszta szívvel című verse.

A vers óriási felzúdulást váltott ki. Egy másik helyi újság, a Szegedi Új Nemzedék névtelen szerzője a „rímbe szedett mázolmány” kapcsán „erkölcsi pornográfiát” és „versfaragási műveletlenséget” emlegetett. „Kimondott undor fogja el az embert a sajtószabadsággal való ilyen visszaélés láttára. Erre már korbácsot kell fonni, nem nekünk, de az államtekintélynek.”

A cikkíró által óhajtott „felsőbb beavatkozás” nem váratott sokat magára, Horger Antal, az egyetem nyelvészprofesszora magához hívatta József Attilát, és közölte vele: „Olyan emberre, ki ilyen verseket ír, nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését!”

Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

– írta utóbb József Attila a Születésnapomra című versében.

Horger Antalt két évvel az eset után a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának dékánjává nevezték ki. (Tanulságként idekívánkozik a megjegyzés: a szegedi egyetemet 1962-ben nem Horger Antalról, hanem József Attiláról nevezték el.)

Döntsd a tőkét, ne siránkozz!

József Attila a Döntsd a tőkét, ne siránkozz! című, 1931-ben megjelent kötete miatt is támadások kereszttüzébe került. A Budapesti Hírlap névtelen cikkírója a „konzervatív, nemzeti érzésű kritikusok” nevében tiltakozott a „rossz útra tévedt” költő versei ellen, és cikkével gyakorlatilag feljelentette József Attilát: „Verseskönyve beszédes bizonysága annak, hogy a reakciósnak kikiáltott magyar kir. ügyészség milyen liberálisan értelmezi könyvcenzúrázási jogát.”

A hatósági válasz gyors volt, József Attilát bíróság elé idézték. Az ügyészség szerint a Szocialisták című versével az „izgatás bűntettét” valósította meg, a Villonról meg a vastag Margotról szóló balladát pedig szeméremsértőnek találták. A bíróság végül csak a „sajtó útján elkövetett, osztály elleni izgatás” vétségében mondta ki bűnösnek a költőt, akit ezért nyolcnapi fogházra ítéltek, s a kötet összes példányát elkobozták és megsemmisítették. A Kúria helybenhagyta az ítéletet, de végrehajtását három évre felfüggesztette.

Kassai kapcsolat

Gyüre Lajosnak a Kassai Napló történetét feldolgozó, kiváló monográfiájából tudjuk, hogy József Attilának 1925 és 1927 között tizenkilenc verse jelent meg a liberális-polgári irányultságú kassai lapban, elsőként a Félidő 0:0 című költemény, később pedig olyan versei is, mint az Ülni, állni, ölni, halni, a Mikor az utcán átment a kedves vagy a Kertész leszek.

Kassáról származott Anton Straka is, a csehszlovák–magyar kultúrközeledés lelkes híve, aki évekig a budapesti csehszlovák nagykövetség sajtó- és kultúrattaséjaként dolgozott, és rendszeresen tartott összejöveteleket magyar irodalmároknak – akiket ezért a szélsőjobboldali magyar sajtó azzal vádolt, hogy „cseh zsoldban állnak”. 1937-ben pedig, amikor József Attila szanatóriumi kezeléséről értesült, Straka javasolta azt, hogy szervezzenek gyűjtést, s a kimerült idegzetű költőt vigyék a Stószi fürdőbe. Erre azonban már nem került sor.

Magyarul írni

„Szerkesztője vagyok a Szép Szó című irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok” – állt az Első Magyar Papíripari Rt igazgatóságához beadott álláskérelmében.

Örkény István írta, hogy amikor első novellájával házalt az irodalmi lapoknál, csak a Szép Szó szerkesztője, József Attila állt vele szóba. Ott helyben elolvasta az akkor még ismeretlen, megszeppent Örkény kéziratát. „Arca mind komorabbá, elutasítóbbá, szeme mind szúrósabbá vált.” Végül megszólalt: „Jó novella. Csak a címet változtasd meg, és aztán írd át az egészet.” (A címe egyébként az volt, hogy Forradalom, és arról szólt, hogy egy tébolyda zárt osztályáról kitörnek az ápoltak, és elözönlik a várost.)

Örkény gyönyörűen írja le, hogy milyen szerkesztő volt József Attila. „Mellém ült, s egy hosszú ceruzával szavanként nyűtte csepűvé a szövegemet. Szétszabdalta gondolataimat, jelzőimet gombostűre tűzte, mint a döglött lepkét, egy-egy henyén odavetett ragasztékszót kaján mosolygással kicsúfolt, s némelyik nem eléggé találó, de szerény és szemérmes jelzőmet anyaszült pucérra vetkőztette, s az szégyenében sikoltozva rohant le a lépcsőn, s ment egyenesen neki a közeli Dunának. Azt hiszem, ebben az órában sejtettem meg, hogy mit jelent magyarul írni.”

"Fehérek közt egy európai"

A Prágai Magyar Hírlap 1937. január 14-i száma is beszámolt arról, hogy „Thomas Mann budapesti felolvasóestjén betiltották József Attila ódájának előadását. […] A program szerint a felolvasás előtt József Attila, a kiváló magyar költő Thomas Mannhoz írt ódáját szavalta volna el. A felolvasást és a verset az előírás szerint bemutatták ma délelőtt a budapesti rendőrségen. József Attila ódáját a főkapitányság engedélyügyi osztálya az államrendészeti osztály véleménye alapján nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a nyilvánosság előtt politikamentes ülésen felolvassa. Az óda elszavalása ennélfogva a ma esti felolvasáson elmaradt.”

Az irodalom államosítása

1937 nyarán a Horthy-féle Magyarországon a Társadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ) az irodalom „megrendszabályozására” tett kísérletet, egy állami felügyelet alatt álló, nemzeti könyvkiadóvállalat alapítását szorgalmazva. A TESZ úgy vélte, „a nemzetellenes irány a legnagyobb mértékben elhatalmasodott” az irodalomban, s az „idegen fajiságú” szempontok által vezérelt kiadók „javarészt méreggel” táplálják a közönséget, éppen ezért a kormánynak felügyelnie kellene egy „nemzeti irányú népnevelést”.

Az Esti Kurír ennek kapcsán több írót és költőt is megszólaltatott. Ignotus az irodalom „elbolsevizálásának” nevezte az ötletet, Heltai Jenő szerint „a megalkuvó írót csak egy lépés választja el az irányított írótól”, József Attila pedig a lap megkeresésére azt válaszolta, a TESZ tervét merényletnek tartja a magyar irodalom ellen, mert szerinte csak egyetlen irány szabható: a szabadság. „Államilag irányított irodalomra nincsen szükség, és még a legszegényebb írónak is, aki leginkább rászorulna erre, leginkább szabadságra van szüksége.”

Ars poetica című versében úgy fogalmazott: „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.”

Nagyon fáj

József Attila utolsó, Nagyon fáj című verseskötete 1936 végén jelent meg. Karácsony előtt – amikor mindenki könyvet vásárolt – a költő reggeltől estig a Cserépfalvi kiadó könyvesboltjában figyelte, hányan veszik meg az ő kötetét. „Aznap egyetlen példányt sem adtunk el. Senki még csak nem is érdeklődött a könyv iránt” – írta visszaemlékezésében Cserépfalvi Imre. A Nagyon fájból végül összesen százhúsz példányt adtak el.

Megalázó életkörülményein javíthatott volna a Baumgarten-alapítvány díja, de míg pályatársai közül Tersánszky Józsi Jenő négyszer, Illyés Gyula vagy Tamási Áron háromszor is megkapta a 3 ezer pengővel járó nagydíjat, addig József Attila egyszer sem – s ebben közrejátszott a személyes ellenszenv, amelyet az alapítvány kurátorával, Babits Mihállyal tápláltak egymás iránt.

Nem fűtünk, nincs cipőm

Elkeserítő helyzetében mégis arra kényszerült, hogy Babitshoz forduljon anyagi segítségért:

„Igen tisztelt uram! Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. Az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra a Club kávéházban, ezt a segítséget hónapokon át igénybe vettem, azonban ez év jan. 1-ével ez megszűnt. Feleségem házi munkák fejében rokonoknál ebédelt. Majdnem minden holmink – beleértve az ágyneműt is! – zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell, és féltenem ezt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. […] Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését. József Attila.”

József Attila és a nők

A levélben említett feleség valójában élettárs volt: Szántó Judit. Saját elmondásuk szerint nem szerelem, hanem egyfajta szövetség kapcsolta őket össze.

József Attila első nagy szerelme a jómódú, művelt és csinos Vágó Márta volt, aki végül – részben családi nyomásra – máshoz ment férjhez. A másik pedig Kozmutza Flóra, akivel 1937-ben ismerkedett meg, s akihez a Flóra-verseket írta. Flóra idézte fel a jelenetet, ahogy egyszer hármasban (ő, József Attila és Tersánszky Józsi Jenő) mentek az utcán, s Tersánszky, látva, hogy Flóra fázik, felajánlotta neki a sálját, ő pedig elfogadta. Ettől József Attila úgy elkeseredett, hogy „sem enni, sem aludni nem tudott, és arra gondolt, öngyilkos lesz.”

De szerelemre lobbant analitikusnője, Gyömrői Edit iránt is, s amikor a nő elutasította közeledését, „élesre fent konyhakést rejtegetve kabátja alatt, napokon keresztül leskelődött Editre, hogy leszúrja”. Közeli barátjától, Németh Andortól tudjuk, hogy József Attila végül ökölvasat (bokszert) szorongatva jelent meg Editnél, megtámadta a nő vőlegényét, miközben azt suttogta, hogy megöli. A férfi erősebb volt, leteperte a költőt, szétfeszítette ujjait, s a bokszer a földre esett.

„József Attila utolsó éveiben őrült volt, a gyógyíthatatlan elmebaj, a tudathasadás, a skizofrénia áldozata” – írta róla Márai Sándor. Orvosai paranoid skizofréniával kezelték, ezt a diagnózist azonban ma már vitatják a szakorvosok, József Attila alkotásaiban ugyanis nyoma sem volt sem tudatzavarnak, sem skizofréniás téveszméknek. Szerintük mániás depresszió és borderline személyiségzavar jellemezte.

Barátai támogatásával 1937 nyarán idegszanatóriumba került. „Utoljára a szanatóriumban láttam – írta róla Déry Tibor. – Egész délután a díványon ült és sírt. Cigarettázott, egyszer telefonált, megevett egy fél mandarint, köznapi ügyekről beszélt, olykor el is mosolyodott, de bármit tett, szeméből szüntelen folytak a könnyek.”

Kész a leltár

Az orvos nyugalmat javasolt számára, sétákat a friss levegőn, rendszeres étkezést, ezért Balatonszárszóra utazott a nővéreihez. Ott már alig evett, nappal is az ágyban feküdt, mélázva cigarettázott. Utolsó versének címe: Ime, hát megleltem hazámat...

Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen. / Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem. 

Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.

1937. december 3-án levelet írt Kozmutza Flórának. „Kedves Flóra! Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges, és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. »Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!« – ezt Kosztolányi írta. Csókolom a kezét, és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte, s én bizony nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet. Attila. Ui: Kérem, vasárnap ne jöjjön.”

Aznap este, vacsoraidőben sétálni indult. Nővérei hiába várták vissza. A falu bolondja kopogtatott az ajtón a tragikus hírrel, hogy testvérüket elgázolta a vonat. József Attila holttestét az állomáson Nagy-Magyarország térképével takarták le, a papír alól csak két cipője látszott ki. Az iratain kívül egy óra és egy fehér zsebkendő volt nála.

„Este nyolc órakor a balatonszárszói állomáson keresztülhaladó tehervonat elé vetette magát József Attila költő, és a mozdony kerekei darabokra szaggatták – írta másnap Az Est. A lap a halálhírrel együtt közölte a költő Kész a leltár című versét is. „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Utóélet

József Attilát Balatonszárszón temették el. „Igénytelen falusi sírkert. A koporsó a fehérre meszelt, gazdasági épületre emlékeztető halottasházban várja, hogy a földbe tegyék. Elöl fogatlan vénasszonyok, álluk alatt csomóra kötött fekete fejkendővel. A falujukba vetődött idegen koporsóját bámulják. Ki volt, nemigen tudják” – írta riportjában Németh Andor, az Ujság publicistája.

A pozsonyi Magyar Újságba Győry Dezső írt nekrológot Fenyőgally a balatonszárszói sírra címmel, a pozsonyi magyar rádió pedig napokon belül tematikus műsorral emlékezett meg a költőről. Szalatnai Rezső a Cserépfalvi kiadó adataira hivatkozva írta, hogy József Attila versesköteteiből több fogyott a csehszlovákiai magyarok körében, mint Budapesten, Fábry Zoltán pedig később úgy emlékezett, az illavai koncentrációs táborban egy társuk – „egy nagyszombati vagy malackai fiatal munkás” – kívülről tudott néhány József Attila-verset.

Költészetét csak halála után kezdték értékelni. Amikor a Cserépfalvi Kiadó az 1938-as könyvhétre megjelentette József Attila Összes verseit és válogatott írásait, az érdeklődés hirtelen akkora lett, hogy a könyvet pillanatok alatt szétkapkodták. „Fennállása óta ez volt a kiadó legnagyobb könyvsikere – olvasható Cserépfalvi Imre emlékiratában. – A harmadik napon már nem volt belőle, azonnal utána kellett nyomni ezer vagy kétezer példányt.”

Nyilasok a Zeneakadémián

A „baloldalinak” tartott költő kultusza sokakat zavart. Az Összetartás nevű nyilas lap már két héttel József Attila halála után úgy írt: „Akkor sem vettük volna pártfogásba, ha történetesen módunk lett volna rá, és tehetsége egymilliószor nagyobb lett volna.”

1938 februárjában a budapesti Zeneakadémián rendezett József Attila-emlékestet nyilas suhancok zavarták meg. Éppen Móricz Zsigmond lépett a pódiumra, amikor uszító szövegű röpcédulákat dobáltak a karzatról, és nyilas jelszavakat kiabáltak. Miután a detektívek bekísérték őket az őrszobára, újabb nyilas agitátor bukkant föl a teremben, őt azonban – a 8 órai újság beszámolója szerint – a közönség „agyba-főbe verte”.

A szélsőjobboldali kurzus erősödésekor, 1943-ban Erdélyi József, az antiszemita verseivel feltűnést keltő, korábban háromszor is Baumgarten-díjban részesülő költő úgy vélte, „a József Attila-kultusz irodalomba burkolt szélsőbaloldali propaganda”, s egy cikkében a zsidóság trójai falovának nevezte a „beteglelkű” költőt.

„Erdélyi cikket írt József Attiláról a Virradatban, s költői érdemeit azzal akarta kisebbíteni, hogy félzsidó volt” – írta naplójába Radnóti Miklós 1943 februárjában. József Jolán feljelentést tett a cikk szerzője ellen, anyakönyvi kivonatokkal bizonyította igazát, a bíróság pedig elmarasztalta Erdélyit, rágalmazás miatt. Radnóti keserűen jegyezte föl: „Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna?! Kisebbítené ez? A Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből? Ez senkinek sem jut eszébe az esettel kapcsolatban?”

Mi lett velük?

József Attila anyja, Pőcze Borbála 1919 decemberében halt meg méhnyakrákban, 44 évesen. Az anyai nagyapa, Pőcze Imre írástudatlan, magányos öregember volt, akit a felesége elzavart otthonról, ezért egy kis kunyhóban lakott a faluszélen, két malacával együtt. Csőszként dolgozott, majd időskorában fiai kegyelemkenyerén élt, mostoha körülmények között, „egy ólkamrába volt becsapva tél idején”. József Attila nagyapja 1931-ben hunyt el: 87 évesen éhen halt. „A földön fagyott meg, tele tetűvel.”

József Attila apja, a több nyelven (románul, magyarul, németül, szerbül és szlovákul is) beszélő József Áron a családi hiedelemmel ellentétben nem Amerikába emigrált, hanem visszament Romániába, és szappanfőzőmesterként dolgozott Craiovában. Másodszor is megnősült, abból a házasságából egy gyermeke született, aki gyermekparalízis következtében súlyos mozgássérült lett. József Áron két héttel fia halála előtt, 1937 novemberében hunyt el Temesváron, ismerősei szerint „iszonyú szegénységben”.

„Meghalt »Eszti néni«, József Attila nagynénje a Mária Valéria-telepen” – írta 1941-ben a Népszava. József Attila apai nagynénje, Klier Eszter (születési nevén Eszter Iosifu) egy budapesti szegénynegyedben élt, nyomorúságos körülmények között, egyetlen vagyontárgya egy párna volt, de a haláláról beszámoló cikkíró szerint az is „elrohadt”. Ingyentejért ment, amikor elütötte a villamos.

Anton Strakát, Csehszlovákia budapesti kultúrattaséját, aki a stószi fenyvesekbe költöztette volna József Attilát, 1941-ben prágai lakásáról hurcolta el a Gestapo, s végül 1945-ben hunyt el koncentrációs táborban, Bergen-Belsenben.

József Attila szerelme, Kozmutza Flóra gyógypedagógus 1939-ben férjhez ment Illyés Gyula költőhöz, egy lánygyermekük született. Flóra lett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola első nő tanára, majd a pszichológia tanszék vezetője, végül az intézmény főigazgatója. 1995-ben, 89 évesen hunyt el Budapesten.

József Attila idősebb nővére, József Jolán 15 évesen férjhez ment Pászti Elemér tornászbajnokhoz (az 1912-es stockholmi olimpia ezüstérmeséhez!), de három évvel később elvált, és Makai Ödön zsidó származású ügyvéd felesége lett. Mivel az előkelő Makai család nem nézte volna jó szemmel a társadalmi osztálykülönbséget, ezért Jolán fiumei menekültként, Lippe Lucie álnéven lett bemutatva nekik. Gyermekük nem született, aminek Czeizel Endre szerint Jolán – egy korábbi nemi betegség szövődményeként kialakuló – meddősége lehetett az oka. Újra elvált, harmadszor is férjhez ment (egy nála öt évvel fiatalabb újságíróhoz, Bányai Lászlóhoz), de kicsapongó életvitele, szerencsejáték-függősége és adóssághalmozásai miatt ez a kapcsolata is megromlott (öccséhez hasonlóan Jolán is szenvedélyes kártyajátékos volt). Újra elvált, negyedszer is férjhez ment (egy tanárhoz).

Többször kísérelt meg öngyilkosságot, pszichiátrián is kezelték. József Jolán, A város peremén című, kommunista propagandakönyvnek is beillő József Attila-életrajz szerzője 51 évesen hunyt el egy budapesti klinikán, méhnyakrákban.

Miután Makai Ödön elvált József Jolántól, feleségül vette annak húgát, József Etelkát. Hódmezővásárhelyen éltek, három gyermekük született. Férje korai halála után Etelka Budapestre költözött, ahol mozigépészként dolgozott. A csonka család 1952-ben kapta meg a kitelepítési végzést, Nagyfenékpusztára kellett volna költözniük, a hatóságok azonban – a Nemzeti Színház igazgatójának, Major Tamásnak a közbenjárására – visszavonták a határozatot. Etelka volt József Attila jogutódja, de a bevételekről lemondott a magyar írók javára. Kendőfestésből tartotta el a családját, babákat készített, személyi igazolványában pedig foglalkozásként az szerepelt: szabónő. József Attila nővére, Makai Ödönné József Etelka 2004-ben hunyt el Budapesten, 101 évesen.

*

A cikk a Vasárnap családi magazinban jelent meg.