Weöres Sándor: "Mennyit szenvedtem, el nem dadoghatom"

Csodagyereknek tartották, hatévesen verseket írt, tízévesen Shakespeare-t olvasott. Kosztolányi a „magyar Rimbaud”-nak nevezte.

„Takaróm sincs”

Apja gyakran megverte, ha nem vett részt a mezőgazdasági munkákban. A veréseket nehezen viselte, a pajta padlásán próbálta fölakasztani magát.

„Azt hiszem, kevés ember van, aki többet szenvedett volna, mint én. Olyan üldözött gyerekkorom volt, hogy tízéves fejjel fölakasztottam magamat, úgy szedtek le – írta később egy barátjának. – 15 éves időmig falun éltem, fizikai munkát végeztettek velem, és üldöztek, rúgtak, kínoztak. Az osztálytársaim csúfoltak, a lányok kinevettek. Önnevelés és akaraterő árán mégiscsak ember lett belőlem; engem a poklok minden ördöge kalapált emberré.”

Felnőtt ember volt már, amikor azt nyilatkozta a Színház folyóiratnak: „Csöngén élek a szüleimmel. A falu élete sokkal kevésbé idilli, mint amilyennek látszik. Ágynemű nélkül, kilincstelen házban lakunk ma is, még takaróm sincs. Reggel kimegyek a disznókkal a mezőre, este a csuromvizessé ázott kabátommal takarózom. Csöngei életnívóm nem éri el a vályogvető cigányokét.”

Bertha Bulcsu írta róla, hogy Weöres egy hentesnél is lakott az udvari szobában. „A szobának nem volt küszöbe. Így hajnalonként, amikor a hentes levágott egy-egy borjút, ökröt, a vér befolyt Weöres Sándor szobájába. Sokan emlegetik azt a tyúkólszerű padlásszobát is, ahová Weöres Sándor létrán szokott esténként felmászni, s a létrát gondosan felhúzta maga után, mint a bennszülöttek.”

Izzik a galagonya

Weöres felnőttként is alacsony termetű (151 cm) és törékeny alkatú (50 kg) volt, jellegzetes gyerekhanggal. Saját bevallása szerint a lányokhoz nem nagyon értett. „Többnyire én áhítoztam a lányok után, és többnyire hiába.”

Polcz Alaine meséli el a Kit szerettem? Mit szerettem? című könyvében, hogy 1946-ban, amikor az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott titkárnőként, egyszer csak kopogtak az iroda ajtaján. „Belépett egy alacsony, vékony fiatalember, kezeslábas, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő, úgy nézett ki.”

Weöres Sándor volt az, s ott helyben, az íróasztalon írt egy verset Polcz Alaine-nek. Így kezdődött: „Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája.”

Csak évtizedekkel később árulta el Alaine-nek, hogy mit érzett iránta. „Szerelmes voltam magába, mindjárt abban a percben, amikor megláttam. Azt a verset magának írtam.” Polcz Alaine később is, végig Sanyikának szólította. „Mert Sanyika olyan volt, mintha nem is volna igazán ember, hanem valami különleges lény: a moha, a manó és az ember között.”

Randevú a temetőben

Weöres Sándor a következő évben, 1947-ben feleségül vette a nála négy évvel idősebb költőt, Károlyi Amyt (polgári nevén Károlyi Amáliát). Először egy temetőben randevúztak – rájuk zárták a kaput éjszakára, és bent rekedtek.

Évtizedekkel később Károlyi Amy arra a kérdésre, hogyan jellemezné röviden a házasságukat, azt felelte: „Régimódi házasság. Mind a ketten komolyan vettük.”

Gyermekük nem született, de Károlyi Amy így is teljesnek vélte az életüket.

„Olyan emberrel élek együtt, aki akarva-akaratlanul tágította a horizontomat, s így ahelyett, hogy megrekedtem volna a saját vackomon, olyan irdatlan távolságokat jártam és száguldottam be, ahová tán messzelátóval és hétmérföldes csizmával sem láthat, illetve juthat el az ember soha.”

Magyar királyi megőrülés

Weöres Sándor különc volt, a formaságokra nem sokat adott. Egyszer meghívták egy iskolába, irodalmi önképzőköri ülésre. Készültek a versmondók, a tornatermi lócákon ott ült a diákság és a tanári kör, várták a neves vendéget, aki késett, s amikor végre betoppant, első mondata ez volt: „Szeretnék rágyújtani.” Ott, a tornateremben.

Czeizel Endre szerint Weöres mániás depressziós volt, s az alkotás során fellépő egzaltált állapot olyan belső feszültséget generált nála, amit cigarettával és alkohollal próbált csillapítani. „Cigarettával fűtöm magamat / és rímbe rántok tücsköt-bogarat.”

A kreatív mániás fázist általában teljes kimerülés és depresszió követte. „Szét akart durranni a fejem, mint a szódásflaskó, se írni, se olvasni nemigen tudtam.” Weöres többször is kórházba került emiatt. „A magyar királyi megőrülést elkerülendő, bevonultam a szombathelyi kórházba, ahol most neuraszténiámat kezelik, már majdnem két hónapja” – közölte egy rokonával 1935-ben. Jékely Zoltánnak pedig azt írta: „Azt kérdezed, őrült vagyok-e? Kérlek szépen: ha szín-normális volnék, akkor nem írnék verseket.”

A felnőtt gügyög, nem a gyerek

A szavakkal hihetetlen virtuozitással bánt, de nem bízott magában. „Írni inkább csak akarok, mint tudok.” A gyerekverseket a varázsigékhez hasonlította. Úgy vélte, a gyerekek mind költők, mert olyan élénk a fantáziájuk.

„A kisgyermek élete elementáris, mindent úgy él át, mint a vihart. Nem különböztet meg verset és életet. De az élet hamarosan letöri a képzelet csápjait, készen adott kényelmes sablonokba tereli az ágas-bogas gyermeki kedélyvilágot.”

A gyereklélek spontaneitását kellene átmenteni valahogy a felnőttkorba, nyilatkozta egyszer. A gügyögést azonban ki nem állhatta. „Ha a gyerekeknek írok, nyoma sincs a gügyögésnek. A pedagógus az, akinek igénye van a gügyögésre. A gügyögés a felnőtt érzelmi kitörése, a szerelmesek gügyögnek meg a nők, de nemcsak a gyerek, hanem egy kedves kanárimadár láttán is.”

Amikor pedig azt kérdezték tőle, hogyan lesz az ember felnőtt, Weöres őszintén válaszolt: „Erről semmi tapasztalatom nincs.”

Arról viszont, hogy a vezetéknevét hogyan kell pontosan ejteni, ő maga nyilatkozott egy rádióinterjúban:

– Vörös. Mint az ökör. Két ö-vel.

Inkább buddhista szerzetes

A második világháború elején a pécsi Sorsunk című folyóirat szerkesztőjeként akart írni Füst Milán A feleségem története című regényéről, de a cikk nem jelenhetett meg.

„A Sorsunk szerkesztőinek nagyon nem tetszett, hogy zsidó íróról dicsérőleg írok; kikötötték, hogy legalább vegyek bele a cikkembe egy oly mondatot, melyben mentegetem magamat, hogy zsidóról elismeréssel szólok. Ezt, ha kelletlenül is, megtettem. Aztán végre is kisütötték az egész írásról, már a szedés után, hogy nem jelenhet meg. Erre kiléptem a Sorsunkból.”

Sem a fajvédőkkel, sem a kommunistákkal nem rokonszenvezett. Amikor a háború után Déry Tibor rá akarta beszélni, hogy lépjen be a Magyar Kommunista Pártba, Weöres némi gondolkodás után azt válaszolta, inkább buddhista szerzetes szeretne lenni.

Ennek megfelelően hamar a kommunista kultúrpolitika célkeresztjébe került, a Szabad Népben „szégyenletes fecsegésnek” nevezték a művészetét, a Ha vihar jő a magasból című verse pedig csak cenzúrázva jelenhetett meg:

„Falu végén van a házunk, / a bozótból ki se látszik, / de az angyal, ha leröppen, / küszöbünkön vacsorázik.” A javított verzióban az „angyal” helyett az szerepelt: „cinke”.

Az Élet és Irodalomban pedig az Ablak az éjbe című versét támadták, a cikkíró szerint „az ilyen »költészet« nem az irodalomra, hanem az ideggyógyászat orvosaira tartozik”, s a „selejt az selejt marad, még akkor is, ha műanyagba csomagolják.”

Füstölgő vacak

Weöres általában éjjel írt. „Legszívesebben az éjszakai órákban dolgozom, mert akkor nyugalom van. Nappal mindig valami közbejön. Ha más nem, egy-egy telefon vagy postás, pénzbeszedő.” Reggelig dolgozott, s közben rengeteget cigarettázott.

„Rossz szokásom a dohányzás, melyet nem ártana leküzdenem. Nemcsak egészségügyi okokból, hanem állandó rabság, megaláztatás ez, hogy egy kis füstölgő vacak nélkül az ember nem ember. Például, ha írni akarok, és nem füstöl a kezemben a cigaretta, akkor nem megy az írás. Van ebben valami elszomorító.”

Az élet mindennapos dolgaiban szinte fogyatékosnak tűnt. Mindegy volt neki, hogy mit eszik, milyen ruhát vesz fel. A zoknit, az alsóneműt, az inget a felesége készítette ki neki. A haját is a felesége fésülte meg. „Egész életem tiltakozás a formába merevített, agyonskatulyázott, beállított életforma ellen” – nyilatkozta egyszer.

A konyha melletti, puritánul berendezett, cellaszerű cselédszobában írt. Feleségével ellentétben ő nem őrizgetett tárgyakat. „Kortársaink tárgyakkal próbálják magukat kárpótolni. Ez sok esetben szerzési dühvé fajul, és az emberek rabtartójává válik” – mondta erről.

Vendégeit is a cselédszobában fogadta, olyankor korcs kutyája is ott ült vele az ágyon, Weöres pedig a kutya fülét gyömöszölgette beszélgetés közben.

Új pálinkafajta

Még szinte kamasz volt, amikor egy levelében azt írta Kosztolányinak: „egy új pálinkafajta elméleti lehetősége foglalkoztat”. Az alkohol volt a gyengéje. Sokat ivott, bort is, mást is. Lator László költő szerint „ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában. Amy volt az, aki nem engedte Weöres Sándort elzülleni.”

Előfordult, hogy Weöres bement a városba elintézni ezt-azt, de nem ment haza. Késő éjszaka aztán csörgött a telefon.

– Gyere értem – mondta.

– Hol vagy? – kérdezte az aggódó Amy.

– Nem tudom…

Napi fél liter bor

Weöres Sándor 1948-ban írásban ígérte meg Amynak, hogy ezentúl már csak mértékkel fog inni. „Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap fél liter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévente egyszer.”

Fogadalmát tanúk jelenlétében írta alá, de nem sikerült betartania. Polcz Alaine írja, hogy amikor együtt voltak Visegrádon, és Károlyi Amynak be kellett mennie egy napra Budapestre, Mészöly Miklósra bízta Weörest, vigyázzon rá, hogy ne igyon. Kecskére a káposztát, írta erről Polcz Alaine. Délutánig valahogy kibírták, akkor sétálni indultak, és „bekeveredtek egy kocsmába”. Weöres berúgott, s a végén „nekünk akarta adni az ingét is”.

Domokos Mátyás költőnek is voltak hasonló emlékei. Egyszer együtt teáztak vendégségben. „Külön volt egy üvegben legalább két deci rum. Sándor mint egy kígyóbűvölő nézte a rumot, és egy adott pillanatban, mikor már megitta a teát, villámgyorsan teleöntötte a csészéjét a rummal, és megitta. Egy szemvillanás alatt.”

Felesége szigorú felügyeletét is kijátszotta, s ehhez ki sem kellett mozdulnia otthonról. A postással beszélte meg, hogy hozzon neki rumot. Amikor pedig Bertha Bulcsu járt náluk, hogy riportot írjon Weöresről a Jelenkornak, az interjú alatt „három vagy négy” palack kitűnő badacsonyi bor fogyott el, utána pedig még vermutot is ittak.

„Zsenit átnevelni nem lehet” – mondta erről Károlyi Amy.

Jézus tanítása

A feleség volt az, aki a kiadókkal tartotta a kapcsolatot, tárgyalt, levelezett, elzavarta férje ivócimboráit, és „oroszlánként védelmezte Sanyika alkotóerőit. Amy sarkantyúzgatta, hogy dolgozzon, ne alkoholizáljon, bezárta a szobába, és addig nem engedte ki, amíg bizonyos fordításokat meg nem csinált.”

Weöres ugyanis a fordításokból élt, nem a verseiből. „Írásokból megélni azt jelentené, hogy az embernek szakmányban kellene írnia.” Nem érdekelte, hogy a verseit hányan olvassák, az sem, mit írnak róla a kritikusok. „Munkáimra hatott: a Tao te King, a Gilgames-eposz, a Biblia, az újabbak közül Mallarmé, Babits; továbbá a matematika, a zene, az ablaküvegen mászkáló légy” – írta 1965-ös Önvallomásában.

Célja az volt, hogy versei révén az olvasó közelebb kerüljön a jézusi eszményhez. „Jézus tanítása rendkívül egyszerű és szabad volt. Érthetetlen előttem, hogy miképpen épült fel erre az egyszerű, világos alapra a keresztyének sokszor rideg erkölcstana és életstílusa.”

Hazafelé

Felnőttként egyre többet betegeskedett. Sárgasága és heregyulladása volt, aranyér kínozta, infarktust kapott, a klinikai halál állapotából hozták vissza, bélelzáródással operálták, volt agyi embóliája, agytrombózisa, és Parkinson-kórban szenvedett.

„Mennyit szenvedtem / Föl nem foghatom / El nem dadoghatom.”

Amikor 1970-ben Kossuth-díjat kapott, a holokauszt áldozataként fiatalon elhunyt költő, Pásztor Béla emlékére díjat alapított, és a pénzt fiatal íróknak osztotta szét.

Az irodalmi Nobel-díj esélyeseként emlegették, őt azonban egyre súlyosabb depresszió gyötörte. „Teljes életemben vigan éltem, / És most, öreg koromban / Riadtan nézek szerte a pokolban” – írta ekkor, a Hazafelé című verse pedig így kezdődik: „Elég volt a világból / a négy falból / a túlközeli csillagokból / a nyúzott disznóhúsból / a másikat ért méltatlanságból / hazamegyek apámhoz anyámhoz / a koporsóba.”

Amikor a kórházi ágyon összeráncolt szemöldökkel nézett, Károlyi Amy azt kérdezte tőle: „Mi fáj, Sándor?”

– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.

Ezek voltak az utolsó szavai. Agyvérzése után közel két hétig feküdt teljes kómában. De amikor a felesége leült mellé a kórházi ágy szélére, és megfogta a kezét, akkor az arcán „áthullámzott valami hihetetlen megkönnyebbülés vagy valami meleg áramlat, a szerető kéz érintésére adott ösztönös reakció”.

1989. január 22-én hunyt el, hetvenöt évesen, reggel hétkor, egyedül. Károlyi Amy annyit írt a gyászjelentésre:

„Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.”