Ott jártunk: Szent Ferenc hívása

Assisi leghíresebb koldusa

Szent Ferenc, az olaszoknak San Francesco neve elválaszthatatlan Assisitől. Messziről is jól látható a finom vonalú hegygerincre épült erődváros. Szépségével, titokzatosságával érezhetően csalogatja, közelebbről nézve pedig egyenesen magához öleli az erre járó idegent. Két ország három városából verbuválódott hétfős, alkalmi turistacsoportunk tagjaként engem is mágikus erővel vonz a hely. De bevallom, nem pusztán a legenda miatt, hanem azért is, hogy eredetiben lássam a Zeffirelli-film helyszíneit. S amíg a vénülő és kopaszodó olajfák árnyékában, már csak pár kilométerre a várostól lélekben felkészülök e páratlan élményre, újra és újra lepereg előttem a film legdrámaibb jelenete. Az a lenyűgöző képsor, amikor Francesco, vagyis az akkor még nem szent Ferenc (eredeti nevén Giovanni di Pietro Bernardone, akit francia nemesasszony édesanyja szólított Francescónak) szakít szívtelen apjával, a pöffeszkedő kelmekereskedővel, lemond az örökségéről, és a városka főterén, mindenki szeme láttára mezítelenre vetkőzve adja vissza neki mindazt, amit otthon magára öltött. Így, ruhátlan koldusként hagyja ott családját és barátait, hogy apostoli szegénységben folytassa életét.

Tűz, víz és vihar évtizedek óta nem fog Assisi városán. De még az idő sem tudja kikezdeni. Különös érzés kerít hatalmába, ahogy a terméskőből épült mini citta utcáin lépdelek. Ha egy percre elnéptelenedne a város, ha csak én állnék a Piazza di San Francesco árkádsora előtt, ahol egykor zarándokok aludtak, látomásszerűen léphetnék vissza a középkorba. Igen, igen, az autóknak, a modern cégéreknek is el kellene tűnniük mindenhonnan, de a különböző formájú agyagcserepek a virágokkal együtt is maradhatnának. Assisi mindent megtesz, hogy őrizze a távoli múltat. Hatalmas turistaáradatával és kevéske lakójával azonban itt is ugyanúgy lüktet az élet, mint a környékbeli településeken. A templomok halvány rózsaszín kövekből épültek. A főtér felé haladva kisebb paloták őrzik titkaikat. A Szent Ferenc életében felszentelt Dóm közelében egymással vetélkednek a büszke és harcias városi múlt, a 13. századi Itália emlékei.

Különös érzés itt sétálni. Főleg, ha pár percre elszakadunk egymástól, és egyedül bolyongunk az olykor felfelé kúszó, szűk kis utcákon. Akármerre nézünk is, mindenütt egy csodás képeskönyv nyílik meg előttünk, miközben folyamatosan úgy érezzük, egy tiszta szándékú, őszinte hitű ember, a szegények barátja, a természet rokona lépdel mögöttünk vagy inkább előttünk, és halkan, szinte suttogva idéz a Naphimnuszból, a középkor legszebb vallási költeményéből, köszöntve a világmindenséget, a levegőt, a vizet, földanya paradicsomát.

Váratlanul bukkan fel előttünk egy bájos kis kávézó, ahol a kapucsínóhoz pisztáciás rétest rendelünk. A látvány, a hangulat, az ízek tökéletes egysége fergetegesen hat ránk, miközben képzeletünk mozijában már javában pereg a film, Franco Zeffirelli ma is töretlen sikerű alkotása. Pedig az olasz kritikusok a bemutató után azt vetették a rendező szemére, hogy túlzottan idealizálta Szent Ferenc alakját. A lényeget ettől függetlenül semmi sem halványítja el: Zeffirelli örök emberi értékeket dicsőít a filmben. Szent Ferenc az önzetlenség, a segítőkészség, az ember- és természetszeretet örök mintaképe.

Egy másik Rómeó és Júlia

Zeffirelli stábja 1971-ben forgatta vissza az idő kerekét Assisi városában. Francescót, vagyis Szent Ferencet a hatvanas évek hippimozgalmával hozta kapcsolatba, s úgy is ábrázolja, mint egy középkori virággyereket. Három évvel vagyunk világsikerű rendezése, a Rómeó és Júlia után, amelynek címszereplői és további hősei – korabeli kosztümjeiktől eltekintve – ízig-vérig mai fiatalok, akik szüleik szűnni nem akaró gyűlölködéseinek áldozatai. Ugyanilyen ismerős Francesco és Clara alakja is, egy másik kor, egy másik világ Rómeó és Júliája. A háborúból megtért, fogságból megszökött Francesco, megvetve korábbi életmódját, hátat fordít a gazdagságnak, lemond mindenről, amiben eddig része volt, hogy megtalálhassa azt, amire olyan nagyon vágyik: a lelki békét, a teljes nyugalmat, amelyhez az Istenhez vezető úton jut el. Két kezével emel templomot a Teremtőnek. Mindeközben találkozik Klárával, az elesettek jótevőjével, és néhány szerencsétlen társával, újjáépítenek egy romos kápolnát, és megalakítják a ferencesek rendjét. Így válik hangsúlyossá a nappal és az éjszaka örök egysége, akárcsak a férfiasság és a nőiesség megbonthatatlan párosa.

Zeffirelli lázálma

Szent Ferenc legendájában 1969-es autóbalesete után merült el Franco Zeffirelli. Addig egyszerű katolikus hívőként élte az életét, akit vallási kérdések nem igazán foglalkoztattak. Mindennél jobban érdekelte őt a színház, az opera világa, de legfőképp a filmművészet. Akkori jó barátja, Luchino Visconti mellett asszisztensként kezdett. 1958-ban rendezte meg első filmjét, a Kempinget, tíz évvel később pedig a Makrancos hölgyet. Autóbalesete után (a kormány mögött Gina Lollobrigida ült) a kórházi ágyában jelent meg előtte a Halál angyala, s addigi életét átgondolva lázálmában találkozott Szent Ferenccel. Munkásságát onnantól fogva Istennek ajánlotta. Akkor fogadta meg, hogy filmre viszi Szent Ferenc történetét. A férfi főszerepre eredetileg Al Pacinót szemelte ki, a próbafelvételek során azonban teljesen kiábrándult belőle, játékát ugyanis meglehetősen teátrálisnak találta. Így esett a választása egy teljesen ismeretlen, a szerepre azonban küllemével és érzékenységével is megfelelő ifjú angol színészre, Graham Faulknerre, aki nem is okozott csalódást neki. Sztár ugyan nem lett belőle, ezzel az alakításával mégis képes volt beírni a nevét az egyetemes filmművészet nagykönyvébe. Klára szerepére az akkor még ugyancsak alig ismert Isabella Rosselinit ajánlották a rendező figyelmébe, ő azonban tántoríthatatlanul ragaszkodott Judi Bowkerhez. Faulkner 1984-ben egy tévésorozattal fejezte be filmes pályafutását, és sikeres bankár lett belőle, partnernője pedig azóta is színházban űzi hivatását.

Norcia különös varázsa

Assisi egyik leghíresebb terén, a San Rufino-katedrális előtt azt a jelenetet forgatták, amelyben Ferenc népes tömeg előtt, ruhátlanul vonul ki családja és a helybéliek életéből. Kicsit távolabb a várostól, Norcia térségében születtek meg azok a képsorok, amelyeken Ferenc és Klára találkoznak a filmben, majd felépül a szerzetesek kolostora. Norciát mégsem ez tette híressé, hanem a 2016 őszén súlyos károkat okozott itteni földrengés, amely reggel hét és nyolc óra között, tíz kilométeres mélységben volt. A komoly természeti katasztrófát túlélő szerzeteseket és apácákat ugyan gyorsan kimenekítették, de nem egy helybéli lakost szívroham vitt el. Az akkor összeomlott épületek közül többet még mindig nem sikerült újjávarázsolni. Nem egy ház állványzata viszont képzőművészeti remekműként magasodik előttünk, hiszen óriási kristályvázként ölelik körbe az ég felé nyújtózkodó falakat. Más kérdés, hogy embert szinte alig látunk az utcákon. Úgy fest a hely, akár egy elnéptelenedett település valahol a világ végén. Bizonyára sokan el is költöztek innen, hiszen a föld gyomra továbbra sem nyugszik errefelé. Szemet gyönyörködtető viszont a Norciából kivezető, egyre magasabbra vivő útszakasz. Castellacio felé közeledve meg is állunk pár percre, hogy a magas szirtek tövéből tekinthessünk le a már említett völgybe, ahol a film két főhőse először néz egymás szemébe, de nézzünk fel a havas hegyekre is, ahol a téli jelenet játszódik.

Tornyok bűvöletében

Két forgatási helyszínt talál még az, aki mindenképp be akar lépni a film „élő kulisszái” közé. San Gimignano tizenhárom bástyájával egy kis domb tetején kéttenyérnyi helyet foglal el. Csendes, ódon hely, büszke minden egyes tornyára. Akármerre indulunk is el pajkosan kanyargó utcácskáin, a legsötétebb középkorban érezhetjük magunkat. Mintha csak fél évezredet lépnénk vissza az időben. A legtöbb tornyos ház a várból alakult város központi terén áll, ahol a háromszög alakú Piazza della Cisternán nyolcszögletű kút fogadja a távolról érkezett idegent. San Gimignano egykori hetven tornyából a politikai hanyatlás korszakában rengeteg leomlott, ami viszont még ma is épségben áll, az nem kis eleganciával nyújtózik az elérhetetlen kékség felé, hiszen szemmel láthatóan karbantartják. A két legmagasabb torony az ötven métert is meghaladja. A sikátorokban tett sétánk után a Piazza del Duomo sarki kávézóját választjuk pihenőhelyül. Ott gyönyörködünk még vagy fél órán át a tornyok világhírű városában. Franco Zeffirelli, a reneszánsz ember egyébként egy másik filmjével, a gyerekkoráról szóló, Tea Mussolinivel című alkotásával is megidézi ezt a helyet.

Gubbio kapui

Sok tornyáról és templomairól híres Gubbio is, amelynek ősi házait a kapu mellett befalazott ajtók teszik különlegessé. Ezek szolgáltak egykor a halottak kiszállítására. Az ajtót akkor bontották ki, ha a ház lakóját koporsóban vitték el a házból. Utána ismét befalazták, nehogy a halott visszatérjen. Akinek mindez ismerős, az valószínűleg olvasta Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét, amelynek hőse szintén megfordult a városban, hogy hírt adhasson különös szokásáról, terméskőből épült, vakolatlan házairól, korabeli palotáiról és katedrálisáról. Zeffirelli filmjében mindebből kevesebbet láthatunk, annyit viszont mindenképpen, hogy felkorbácsolja kíváncsiságunkat.

Szent Ferenc nevéhez kötődik a gubbiói farkas legendája is. A városban ugyanis egy nagy testű, vérengző ordas garázdálkodott. De csak addig, míg Szent Ferenc meg nem szelídítette. Azt követően már sem embert, sem állatot nem bántott. Így lett Assisi szülöttje az állatok védőszentje.

„Fivérem Nap, nővérem Hold – énekli Donovan az örök érvényű filmben. – Most végre látlak, hallom hangotok. Megölelném az egész világot.” Végigjárva ezt a csodás utat, annyi szépség és ekkora időutazás után mi is úgy érezzük, pillanatonként egy távoli, letűnt világot öleltünk magunkhoz.