Levél a kínzó lelkiismeretről

Az események fejlődéséhez tudni kell, hogy szüleink korai halála után a bátyámat és engem a nagyszüleink neveltek. Egy idő után a mamának gyógyszerproblémái lettek, hozzászokott a nyugtatókhoz. Ha nem vette be, nagyon ingerült volt. Néha könnyebben viseltük, olykor azonban nagyon meg tudott sebezni a szavaival. Mi egy csomó esetről nem is tudtunk, mert a papa elhallgatta, nem akart még ezzel is terhelni, de azért megkaptuk mi is jócskán a magunkét. A mama képzelt sértettségében gyakran ignorált bennünket, nem főzött, nem akart együtt enni velünk, elment otthonról, mi meg álló nap kerestük a városban, hogy hol lehet. Vagy amikor ordítozott velünk, mert valamit nem úgy csináltunk, ahogy azt ő elképzelte, nem azt főztük például, amit ő főzött volna, ilyen és hasonló jelentéktelenségek miatt. Mindez már felnőtt korunkban történt, ezek nem gyerekkori emlékek, a gyerekkorunk csodálatos volt velük.

Mi mindezek ellenére nagyon szerettük és szeretjük. A kilengéseit túléltük, hiszen mindkettőnknek megvan a maga élete, külön családja, és mindennek ellenére mindig szívesen jártunk haza. Különösen én látogattam őket gyakran, mert a bátyám külföldön él a családjával. Ezért is én voltam az, aki minden fontosabb orvosi vizsgálatra vittem őt, aki minden nagyobb, a családot érintő döntést oldottam velük, nekem voltak meg a fejemben a folyamatok és az összefüggések, tudtam, láttam, ha segítség kellett valakitől, hová, merre irányítsam, én raktam össze a mozaikkockákat.

A mama különösen erősnek tudta magát mutatni. Ha orvosnál jártunk, érdekes módon mindig jól érezte magát, meg tudott győzni mindenkit, hogy a lehető legnagyobb rendben van. Ha volt rá lehetőségem, előre figyelmeztettem az orvosát az állapotáról és a gondjairól, és kértem, ne higgyen neki, amikor azt mondja, jól van. Az utóbbi hónapokban arra panaszkodott, hogy fáradt. Láttam is rajta, hogy lassabban megy neki minden, de az orvosnál továbbra is állította, hogy jól van. 2020-ban szívelégtelenséget állapítottak meg nála, és meghagyták, hogy minimalizálnia kell a nyugtatóit. Egy hétig bírta.

Tombolt a járvány, egyre jobban terjedtek az álhírek az oltásokról, de a papa és a mama nagyon felelősen döntöttek, beolttatták magukat. 2021-ben a mama kórházba került a szívével, infúziókat kapott, és a hatodik napon két oltás után pozitív lett a Covid-tesztje. Áthelyezték őt a Covid-osztályra, négy hétig feküdt ott, majd egy negatív antigén teszttel és dehidratáltan (amit nem tudtunk) hazaengedték. Keddi nap volt. Útban hazafelé beszereztem minden szükséges holmit, fertőtlenítő szereket, és odahaza felállítottam a szabályokat. A mama alszik a hálószobában, a papa mellette a kisszobában, de a mamához csak maszkban lehet belépni, azt is a szükséges rövid időre csak, közben állandóan dezinfikáltam, kilincseket, tárgyakat stb.

Mama nagyon keveset evett és ivott, közben meg vizelethajtót kellett szednie. Az állapota egyre romlott, pénteken már alig artikulált, nem lehetett érteni, mit akar, nem tudta, hol van, az ágyból már nem kelt ki. Megkezdődött a küzdelem az életéért. Két hét után az állapota jelentősen javult, ez alatt a két hét alatt kezdtem keresni egy olyan intézményt, ahol kellő odafigyeléssel törődnének vele, s közben rehabilitálni is tudnák, hogy legalább részlegesen képes legyen újra lábra állni.

Ma hajnalban, mivel nem tudtam aludni, hiszen tudtam, a mama most tér haza végleg, gondolataim a körül a pillanat körül forogtak, amikor az idősek otthonába került, s egy hatalmas vörös felkiáltójel villogott a szemem előtt, hogy mi mindent nem tettem meg. Például nem informálódtam kellőképpen, hogy idősek otthonába kerül-e, vagy elfekvőbe. Egy orvos sem tájékoztatott bennünket, aki a mamával kapcsolatba került az utolsó hónapokban, hogy hol lehetne neki a legjobb helye, milyen körülményeket kellene biztosítanunk számára. S mivel állapota az otthoni két hét ápolás után jelentősen javult, úgy ítéltem meg, már csak egy szakszerű rehabilitáció, gyógytorna, s újra lábra áll, legalább annyira, hogy minimálisan el tudja látni magát. Amikor az orvosával erről beszélgettem, nem mondott ellent, azt meg, hogy elfekvőbe helyezik, senki nem említette. Mindent elintéztem hát, amire szükség volt, s amit helyesnek tartottam. De helyes volt-e ez valójában?

Mama felvételt nyert az idősgondozóba, én viszont nem érdeklődtem meg előre, hogyan zajlik majd a felvétele. Nem tudtam előre azt sem, hogy rögtön karanténba kerül, hogy ez a karantén meddig fog tartani, s hogy valójában mit is jelent a számára. Így aztán az sem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, nem maradhatnék-e pár napig vele odabent, hogy segítsek neki a beilleszkedésben, meg segítsek a személyzetnek is tájékozódni vele kapcsolatban. Lehet, hogy karantén esetén az ilyesmi teljesen kizárt, az is lehet, hogy kinevettek volna, ha felvetem, hogy a járvány miatt ez amúgy is teljességgel lehetetlen lett volna, de ez rajtam már nem segít. Mert utólag úgy értékelem az egészet, hogy meg sem próbáltam, meg sem kérdeztem, tehát teljes csődöt mondtam, ez az én személyes mulasztásom. Vagyis én vagyok az, aki otthagytam őt egyedül, teljesen egyedül, magára egy üres szobában, ahol semmit nem ismert, nem értett… – így hát ismét elveszítette a tájékozódóképességét, hiszen nem volt mibe belekapaszkodnia. Csak annyit tudott, látott, hogy valahová elszállították, egy idegen környezetbe, ahol teljesen egyedül van. Éjszaka kettőkor hívott telefonon, mert kellett valaki, aki érti őt, aki megérti és segítségére lesz… Éjjel kettőkor.

Nem volt vele könnyű együtt élni. A maga megszokott eszközeivel harcolt, amelyekkel a múltban is: csúnyán beszélt, gonoszkodott a személyzettel… Nem győztem elnézést kérni a nővérkéktől. Én meg úgy fordítottam le magamnak ezt az egészet, mint ahogy szokva voltam hozzá: persze, így volt ez mindig is, ha valami nem a kedve szerint történik, akkor ő ilyen. Nem fogtam föl, micsoda mélységekig ereszkedik kétségbeesésében.

A rehabilitáció, amit ígértem neki, amit akartam, ami miatt az idősgondozóba engedtem, és az egyetlen, ami reményt adott arra, hogy az ottléte nem lesz nagyon hosszú, hát az éppen elmaradt. Húsvét előtt jártunk, az osztály szépen bezárt. Csakhogy én nem kérdeztem meg senkitől, nem biztosíthatnánk-e neki kintről egy gyógytornászt a saját költségünkre! Lehet, hogy nem, de mi van, ha mégis? Az esetben mama is komfortosabban érezhette volna magát, s ami a lényeg, jobban megérthette volna, miért is van ott, sőt az is lehet, tényleg javult volna általa az állóképessége, ami újabb reményt és erőt adhatott volna neki.

És most a történetem végéhez értem. Április végén, amikor már nagyon rossz állapotban volt, látogathattam meg őt személyesen először. Akkor ott úgy tűnt, azok az utolsó pillanatai. De még nem azok voltak. Kórházba szállították őt súlyos kétoldali tüdőgyulladással, és én nem értettem, egy intézményben, ahol orvosok is vannak, hogy nem lehetett ezt hamarabb észrevenni. De állítólag vannak helyzetek, amikor a diagnózis megállapításában egyedül a röntgenfelvétel segíthet… A kórházban sikerült vele beszélnem párszor a nővérkék segítségével, utoljára április 26-án. A mama 28-án örökre elment.

Sokat tettem érte. Azt hittem, hogy mindent megtettem, amit tehettem. Ám ma hajnalban ráébredtem, hogy mégsem tettem meg mindent, amit lehetett, kellett volna. És nem találok mentséget. Azt gondolom, a mama nem bocsátotta meg nekem, hogy nem segítettem rajta megfelelően, hogy nem óvtam őt eléggé. Most úgy érzem – képletesen szólva –, hogy még csak búcsút sem intett felém.

Mama ma „hazatért”, a temetőben vártuk. Láttam őt. Láttam azt a csontvázat, melyben a lelke élt, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nem tettem érte eleget. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy elment anélkül, hogy búcsút intett volna, mert kudarcot vallottam, tehát nem tartott méltónak egy ilyen búcsúra sem. Mert ő tudott ilyen lenni. Ha nem a kedve szerint alakultak a dolgok, akkor elment otthonról – mi meg álló nap kerestük a városban, hogy hol lehet…