Jane Seymour: „Sokáig szeretnék még élni, hogy az unokáimnak a lehető legtöbbet adhassak a világból”

A kőbányai sörgyár egyik pincetermében, egy képileg egészen különleges környezetben forgott 1983-ban Az Operaház fantomja amerikai televíziós változata. Maximilian Schell kapta az eltorzult arcú zenei zseni, a sötétségből időnként felkísértő fantom szerepét, Jane Seymour Christine-t, a vonzó és tehetséges opera-énekesnőt, Michael York pedig Raoult, a vőlegényét.

Jane Seymour akkoriban már világszerte ismert filmszínésznő volt. Olyan alkotásoknak köszönhette ezt, mint az Ó, az a csodálatos háború, a Valahol az időben, vagy A skarlát virág, de mindenekelőtt az Élni és halni hagyni című James Bond-filmnek, amelyben Roger Moore oldalán testesítette meg a női vonzerőt és rafinériát.

Ott, a kőbányai sörgyár alagsorában, a fantom földalatti birodalmában találkoztam vele először. Filmbeli díványán kínált hellyel, a forgatás szünetében. Akkor jött csak zavarba egy pillanatra, amikor a film rendezője ellentmondást nem tűrő hangon véget akart vetni az interjúnknak. Méghozzá azzal az indokkal, hogy kiesik a szerepéből, ha az átállás hosszú szünetében mással foglalkozik. Vagyis velem. De Jane Seymour VIII. Henrik feleségével ellentétben nem hagyta, hogy bárki uralkodjon felette. Indulatos rendezőjét egyetlen pengeéles mondattal helyre tette. „Ne izgulj miattam!” Nekem pedig egy finom kézmozdulattal jelezte, hogy maradjak, amit elkezdtünk, azt be is fejezzük. És annyi év után most ismét övé a pálma: a Harry Wild című sorozat frissen nyugdíjazott, dublini irodalomprofesszoraként detektív fia révén keveredik bele egy nyomozásba. Jól áll neki a szerep, Harriet szókimondó természete, de az is, hogy állandó nyüzsgésével bárkinek képes az agyára menni.

Gyerekként, vallja be kendőzetlenül, ő maga is ilyen volt. Ha a fejébe vett valamit, nem állt meg vele félúton.

„A balett volt minden álmom. Balerina akartam lenni. Hattyú vagy hercegnő a Covent Garden színpadán, Londonban. A szüleim egyáltalán nem örültek ennek, de hogy békén hagyjam őket, beírattak balettórára. A balettakadémiára azonban nem vettek fel. Én zokogtam, ők boldogok voltak, hogy legalább végleg búcsút intek a táncnak. Művészeti szakközépiskolába adtak. Csakhogy a tánc ott is utolért, és minden tantárgy közül azt szerettem a legjobban. Úgy kapaszkodtam a balettrúdba, mintha az életem múlott volna rajta. Nem volt nálam odaadóbb, kitartóbb, szorgalmasabb senki az osztályban – azon az órán! Annyira igyekeztem, hogy egy nap csúnyán lesérültem. Tizenhét éves voltam. Az orvos is azt tanácsolta, jobb, ha felhagyok a tánccal. A testfelépítésem sem engedi, hogy folytassam, fogalmazott finoman. Előtte ezt senki nem merte közölni velem. A baleset a színpadon ért. A Hófehérke volt a Covent Garden műsorán. Hópiheként megbotlottam, elestem, a lábam pedig már nem engedelmeskedett. Akkor dőlt össze előttem a világ. Addig sem a drill, sem a mesternő szigora nem tudott eltántorítani a tánctól. Pedig megráncigálta párszor az én copfomat is, ha rossznak látta a testtartásomat. Azt sem engedte meg, hogy jegeljük a bedagadt bokánkat. Rengeteg testi kínnal, gyötrelemmel jár a balett. Csodálkoztak is rajtam a barátaim, hogy honnan ez az őrült kitartás, odaadás, elköteleződés bennem a pálya iránt. Erre azóta sincs pontos válaszom. Egyszerűen csak táncolni akartam.”

Balesete után már nem kellett győzködni őt, hogy adja fel az álmait. Pályát módosított. A windsori kastélyban, még mielőtt névtelen hópehelyként elolvadt volna a színpadon, felfigyelt rá egy casting direktor, és válogatásra hívta Richard Attenborough filmjébe, az Ó, az a csodálatos háborúba.

„Négyszáz lány közül tizenketten kerültünk az utolsó fordulóba, aztán én kaptam meg a szerepet. A James Bond-filmbe pedig már Richard révén kerültem be. Akkor már a fia, Michael felesége voltam. Ő kérte meg az apósomat, hogy ajánljon be a Bond girl szerepére. És ő ezt megtette. Sőt, levélben kérte meg Roger Moore-t, hogy vigyázzon rám a forgatáson. Fiatal voltam és tapasztalatlan, szerepem szerint bikiniben kellett szaladgálnom a tengerparton. Sokan fenték rám a fogukat a stábból. Jól jött, hogy valaki rajtam tartotta a szemét. Ennek a filmnek köszönhetően később több ajánlatot is kaptam, de volt olyan rendező is, akinek épp emiatt nem kellettem. Tudtam, hogy még sokat kell tanulnom ahhoz, hogy igazi színésszé váljak, hiszen ez is egy folyamat, amelyhez konkrét lehetőségek, tapasztalatok szükségesek.”

Hollandiában született, protestáns nővér volt az édesanyja, lengyel zsidó menekült fia a szülész-nőgyógyász édesapja. Mindkettőjüknek kemény leckét adott fel az élet.

„Akármilyen mély gödörbe került is néha a családunk, mindig ki tudtunk mászni belőle. Az akadályokat át kell ugrani! Erre tanítottak a szüleim.

Ha elviselhetetlennek érzed az életedet, akkor menj, segíts másokon! Anyámtól mindig ezt hallottam. Őt sem kímélte a sors. Első férjétől, aki kegyetlenül bánt vele, valósággal elmenekült. Amikor kitört a második világháború, nem jött vissza Indonéziából Angliába, hanem Japánba került, ahol internálótáborba zárták. Hosszú évekig hallgatott arról, amit ott kellett átélnie. Felnőtt voltam már, amikor beavatott a szenvedéseibe. Auschwitzban forgattuk a Háború és emlékezést, amikor eljött hozzám. Ott mesélt az addigi titkairól. Én is megéltem sok kellemetlenséget. Álltam már a halál küszöbén is. De túl a hetvenen már csak a szép dolgokkal foglalkozom. Nem sírdogálok a történtek miatt. A múltat nem tudom megváltoztatni, a jövőre nem lehetek hatással, ezért inkább a jelenre figyelek.”

Európai gyökerei is fontosak számára. Mint ahogy az is, hogy gazdag kulturális közegben nőtt fel. Szülei több nyelven beszéltek. A japán, a portugál, a maláj nyelv ugyanolyan természetességgel volt jelen a családjukban, mint édesapja légierőbéli szolgálata révén egy afrikai törzsi nyelv.

„Látom, mi zajlik a világban. Mélységesen együtt érzek a bevándorlókkal. Megérint a sorsuk. Tudom, min mennek keresztül. Engem sem kímélt az élet. Harminc évvel ezelőtt komoly depressziók gyötörtek. Elhagyott a férjem. Hűtlen volt hozzám, és elherdálta minden vagyonunkat. Két gyerekkel és mindenféle bírósági perrel ott álltunk a teljes anyagi csőd szélén. Akkoriban találkoztam egy profi festővel, aki megtanított az ecsetkezelésre, és én is elkezdtem festeni. Ma már ékszereket tervezek, kendőket, sálakat festek. Csodás érzés, hogy magamra ölthetem az alkotásomat. Tavaly New Jersey-ben volt kiállításom. Szerződés köt egy ékszerkészítő vállalathoz, nekik dolgozom. Bármerre járok is a világban, a színes ceruzáim mindenütt velem vannak. A képzeletem sosem pihen. De velem van a fényképezőgép is, mert sok minden inspirál, amit meg kell örökítenem. A teljes alkotói szabadságot a képzőművészetben találtam meg.”

Quinn doktornőként az egész világon népszerűségre tett szert. Rengeteget jelentett számára ez a szerep. Akkoriban maradt egyedül a gyerekeivel, már csak az égiektől várhatott segítséget.

„Jeleztem az ügynökömnek, hogy adja hírül a stúdióknak, bármilyen karaktert elvállalok. Egy héttel később már a kezemben volt a Quinn doktornő forgatókönyve. Ez rángatott ki a bajból. A gyerekeimet mindig vittem magammal. Formáltam, tanítottam őket. Nincs lelkifurdalásom e téren. Imádom a hivatásomat, de nem jobban, mint őket. Erős, önálló egyéniségek, saját véleménnyel. Nekik köszönhetem, hogy nem öregszem. Tele a házunk fiatalokkal. Már az unokáim barátai is hozzánk járnak. Elfogadtak, megszerettek.”

A Quinn doktornő külföldi sikerében kevesen bíztak

„Én valahogy éreztem, hogy a kelet-európaiakat sem hagyja majd hidegen a sorozat. Romániában forgattam, amikor ez ment az ottani tévében. Ha megláttak az utcán az emberek, leállt a forgalom. Lengyelországban is magas volt a sorozat nézettsége. Oroszországban még Gorbacsov is belém szeretett. Ezt ő súgta meg nekem. Ilyen az igazi nő, korunk asszonya, mondta, mindent megold, nem ismer lehetetlent.”

Jane Seymour nem titkolja: a közép-európai régióból Magyarország áll a legközelebb a szívéhez. És nem pusztán azért, mert annak idején Az Operaház fantomjával több hetet töltött Budapesten.

„Tizenhárom éves voltam, amikor cseregyerekként Magyarországra kerültem. Egy hónapot töltöttem Szegeden. Apám ottani orvoskollégájának a gyereke jött ki hozzánk Londonba, én meg utaztam hozzájuk, a nagy ismeretlenbe. Semmit nem értettem magyarul. Mindig csak csokival tömtem magam, mert a magyar édességek közül nem tudtam választani. Vannak még emlékeim arról, milyen volt az élet Magyarországon a kommunizmus éveiben. De én már akkor sem éreztem elveszettnek magamat.”

Harry Wild szerepét örömmel öltötte magára. Közel állnak hozzá az ilyen nők. Harriet egy nap otthagyja az egyetemi állását, nincs kedve tovább tanítani, mert élni akar. Szereti a jó könyveket, a finom borokat, társaságra vágyik, jó megjelenésű férfiakkal veszi körbe magát. És mindeközben lelkes nyomozóvá válik.

„Ugyanúgy csodálkozik rajta a környezete, mint rajtam az én baráti köröm. Huszonhat éves a fiam, ő is folyton azt kérdezgeti: Anya, nem lenne jó végre lecsillapodni? Elmúltál hetven, nem kellene megnyugodni végre? Eszemben sincs! – hallja tőlem minden alkalommal. Én még hasznos akarok lenni másoknak. Az unokáimnak is. Azt akarom, hogy büszkék legyenek rám. Kertészkedek, golfozni járok, lovagolok. Minden napnak tartalmat adok. Maximális fordulatszámmal élem a napjaimat. Sokan panaszkodnak a korosztályomból, hogy nem érzik jól magukat. Itt fáj, ott sajog, semmihez sincs kedvük. Nekem most pörgött fel újra az életem. Dől rám a sok szerep. Kedvemre válogathatok közülük. Egyik jobb, mint a másik. Kivirágoztál, mondják az ismerőseim. Nem tudom, hogy van ez, de én is valami hasonlót érzek.”