Haditudósító és afgán feleség

A haditudósítók között a kilencvenes években ritkaságszámba mentek a nők. A férfi kollégák lenézték vagy inkább óvták?

Többnyire tanácsokkal láttak el és féltettek. Ez kezdetben jólesett, mert semmit nem tudtam, de később meglepődtek, amikor egy-egy rázós riportom sikerült. Ma már egyre több a női haditudósító, most jövök a lengyel–belorusz határról, ott is sok kolléganővel találkoztam.

A valóságban is úgy van, mint a filmekben, hogy ugyanaz a nemzetközi csapat költözik egyik háborús övezetből a másikba?

Szinte valamennyien ismerjük egymást. Ez főleg akkor nagyon hasznos és fontos, amikor valaki új országba költözik, és jó tanácsokra, biztos háttérre van szüksége, hogy az energiái kilencven százalékát ne a túlélésre pazarolja. Nélkülözhetetlen egy megbízható helyi személy, egy összekötő, aki nem azon spekulál, hogy elrabolja a tudósítót, és váltságdíjat követelhessen, hanem valóban segít. Ilyesvalakit pedig csak az ott dolgozó kollégák tudnak ajánlani.

Oroszországból tíz év után kiutasították és rögtön Afganisztánba ment.

Nem tudtam volna otthon dolgozni, mert nem ismertem jól a cseh belpolitikai helyzetet, nem voltak kapcsolataim. Afganisztánban már jártam néhányszor, vonzott a keleti kultúra, és nem tűnt veszélyesebbnek, mint Csecsenföld. A nyelvet ugyan nem ismertem, később sem tudtam perzsául jól megtanulni, de megismerkedtem ott orosz nőkkel, akik férjhez mentek Afganisztánba, és az ő közösségükben nagyon sokat megtudtam az ottani családok életéről.

Az ő elbeszéléseik alapján született a Frista című regénye, majd Az én afgán családom című rajzfilm?

Igen, de mindent megváltoztattam egy kicsit, mert az afgánok soha nem teregetik ki a családi ügyeiket, és nagyon érzékenyek erre.

A saját családtagjai nem is szerepelnek a könyvben és a filmben?

Apósom szerepel benne, ő a nagyvonalú nagyapa, aki muszlim mércével mérve liberális nézeteket vallott, alkoholt ivott és nagyra becsülte a nőket. Amikor a férjem, Paikar, aki kezdetben a sofőröm és kísérőm volt Afganisztánban, bemutatott a családnak, a papa volt az első, aki rögtön elfogadott. Később is mindig a pártomra állt, ha a férjemben időnként túlbuzgott a férfiúi hiúság. Az egész nagy családot meggyőzte, hogy egy afgán férfi bárkit elvehet, aki a Könyvet, azaz a Koránt, a Bibliát vagy a Tórát követi, én pedig hallgattam arról, hogy a csehek a legateistább európai nemzet. Sokat ittunk és beszélgettünk, ő győzött meg arról, hogy ebbe a családba beházasodhatok, mert örömmel élik az életet, és nem a szokások rabjai. Nem vártak el tőlem semmit azon túl, hogy alkalmazkodjak a szociális szokásokhoz, és idegenek előtt mindig adjam meg a férjemnek a kellő tiszteletet.

Ez mit jelent?

Az afgán feleségek nyilvánosan soha nem szólnak rá a férjükre, mert a külvilág előtt a férfinak mindig tekintélyt kell parancsolnia. Ez otthon gyakran nincs így, sok afgán papucsférjet ismertem, akit az utcán három lépés távolságban követett a felesége, de otthon egy szava sem volt. A tálibok között is akadnak ilyenek, gondolom, ők a nyilvánosság előtt a legnagyobb nőgyűlölők. Az igazat mindig csak a család tudja, mert az afgánok idegenekkel nemigen érintkeznek. Nem is győznék, olyan népesek a családi klánok. Mi is csupa unokatestvérhez, nagybácsihoz jártunk látogatóba.

És a nőket mindig külön szobába zárták, mint a filmben?

Amikor cseh kollégámmal meglátogattunk egy családot, elzárták előlünk a nőket. Én külföldiként és újságíróként beszélhettem a férfiakkal, ezt az afgán rokon hölgyek irigyelték is tőlem, miközben ők maguk nem is mertek volna férfitársaságban megszólalni. Az európai és amerikai nőkről úgy általában azt gondolják az afgán nők, hogy feslett erkölcsűek és nem eléggé ápoltak. Az biztos, hogy otthon nem sminkeljük ki magunkat, nem öltözünk ki annyira, mint ők. Kaptam is megjegyzéseket, miért vagyok olyan slampos. Sokáig a férjem sem értette, miért akkor öltözöm ki, amikor elmegyek otthonról, ő meg folyton csak mackónadrágban lát.

Mennyire volt nehéz az európai kultúrán nevelkedett emancipált nő, a bátor haditudósító és az engedelmes afgán feleség szerepét összeegyeztetni?

Sok furcsa helyzetet megéltem, mert az afgán férfiak sem tudták, hogyan viszonyuljanak hozzám. Idővel mindenki megszokta, hogy férfitársaságban is jelen vagyok, Afganisztánban különben is mindenhez idő kell. Ők mindenre ráérnek, és inkább a rokonokkal teáznak, minthogy a karrierjüket építenék. Sokkal fontosabb számukra a család, mint az egyéni előmenetel, és mivel a tapasztalatuk is azt igazolja, hogy nem munkával, hanem családi kapcsolatokkal lehet sikert, jólétet elérni, nem nyomasztja őket a teljesítménykényszer.

2006-ban Prágába költöztek. Afganisztánban könnyebb egy muszlim férfivel élni, vagy Európában?

A mi esetünkben egyszerűbb volt ott, mert a férjem azzal, hogy ideköltözött, elveszítette a talajt a lába alól. Mindenben tőlem függött, ez komoly csorbát ejtett az önbizalmán, és megalázottnak tekintette magát attól függetlenül, hogy semmit nem róttam fel neki. Kezdetben nagyon kíváncsi volt, aztán el volt ragadtatva, hogy itt minden milyen jól működik, de amikor rájött, hogy ehhez a működéshez mindenkinek be kell tagozódni a rendszerbe, kiábrándult, mert az afgánok nem szeretik a rendszert és a kiszámíthatóságot. Később megszokta, de tolmácsként gyakran visszajár Afganisztánba, nem lett teljesen európai.

Gondolkoztak azon, hogy visszatérnek Kabulba?

Amíg apósom élt, fontolgattuk, de Zafar fiunk miatt úgy döntöttünk, hogy itt maradunk. Ő már itt született, tanult, a mentalitása európai, nem tudott volna beilleszkedni. Most pedig már fel sem merül, hogy mi menjünk oda, mert tizenegy afgán rokonunk menekült Prágába a tálibok elől.

Szintén nehezen szokják a szabadságot?

A gyerekek teljesen európaiak lesznek, a nyelvet is könnyen tanulják. A felnőtt nőknek a legnehezebb, mert Afganisztánban mindenről a férfiak gondoskodnak. Elképzelhetetlen például, hogy egy nő nyilvános helyeken takarítson, ott ezt kizárólag férfiak végzik. Itt viszont csak hasonló munkát kaphatnának, mert képesítésük nincs. Idő kell ahhoz, hogy elfogadják, bármilyen munka végzése jobb megoldás, mint a semmittevés.

Vagyis az elnyomott afgán nő képe árnyaltabb, mint innen látszik?

Az afgán nőknek ugyan nincsenek jogaik, de kötelezettségeik és felelősségük sincs. Amikor a rokonaim azt látják, hogy vezetem a háztartást, nevelem a gyereket, munkába járok, viszem az autót a szervizbe, befizetem a csekkeket, bevásárolok, a fejüket fogják. Lehet, hogy az afgán nők egy kicsivel több szabadságra vágynak, de hogy ennyi felelősséget nem szeretnének, az biztos. Amikor arról kérdezgettek, hogy zajlanak nálunk a válások, kinek ítéli a bíróság a gyerekeket, mind megrémültek attól, hogy a gyerekeikről egyedül kellene gondoskodniuk. Mondjuk van is nekik hat-tíz, és a háztartás ellátása sem egyszerű, ha hol víz nincs, hol áram.

Még mindig 14-15 évesen mennek férjhez a lányok?

Sok családban igen, és most újra visszatérőben van ez a szokás. Amikor ott éltem, a kormány felvilágosítási programokat indított a kiskorú lányok kiházasítása és a hatalmas lakodalmi ünnepségek ellen. Afganisztánban egy lakodalomba öt-hatszáz vendéget hívnak, a család minden megtakarítását erre költi, vagy kölcsön kér. Félő, hogy most az elszegényedő családok újra kiházasítják a tízéves kislányukat is, akár azzal a feltétellel, hogy az első menstruációig a szülői házban maradhat, mert ha jó vőlegényt fognak, sok pénzt kaphatnak, és ebből tudják felnevelni a többi gyereküket.

Akkor a rokonai nagyon jól tették, hogy Prágába menekültek.

A lányok pont ettől tartottak, ezért amikor Kabult elfoglalta a Talibán, öt percen belül a repülőtéren voltak. Semmit nem hoztak, a puszta életüket mentették.

Hogy látta, amikor ott élt, a lakosság nagy része támogatja a Talibánt, vagy inkább retteg tőle?

A vidéki pastuk nagyrészt örülnek a Talibán visszatérésének, vagy legalábbis könnyen belenyugszanak, hiszen ők egyébként is hasonlóan élnek, mint ahogy azt a tálibok megkövetelik. A városi, liberálisabb lakosság, a hazárok és tádzsikok életében következik be most nagyobb változás, mert ők máshogy álltak a művelődéshez és a nők jogaihoz is.

Volt valaha személyes konfliktusa a tálibokkal?

A kilencvenes években is jártam ott tudósítóként, akkor többször is találkoztam velük, de mindig gondosan fel voltam öltözve, hogy ne adjak okot a konfliktusra. Egyszer kitépték az autónkból a rádiót, mert szerintük nem csak zenét hallgatni tilos, de bármiféle lejátszó eszközt birtokolni is. Aztán lefizettük őket, és visszaadták. Afganisztánban mindent el lehet intézni, azt az országot a korrupció működteti úgy, ahogy.

Mi vár most ott a nőkre?

Akik megszokták, hogy tanulhatnak, dolgozhatnak, nem kell burkát viselniük, azokra nehéz idők. Az ország keleti és déli részén viszont talán észre sem fogják venni, mert mostanáig is úgy éltek, hogy a férjük engedélye nélkül meg sem szólalhattak.

Hogy látja, képes lesz a világ valamiféle egyezséget kötni a tálibokkal?

Nincs más megoldás, ezen múlik, hogy Afganisztán kaphasson segélyeket, és a tálibok sem akarják, hogy Észak-Korea sorsára jussanak. Azt viszont a Nyugatnak is be kell látnia, hogy a kéretlen segítségben nincs köszönet. Az országnak azt a felét kellett volna támogatnunk, amely nyitott volt, változást, műveltséget akart, a többivel pedig meg nem támadási szerződést kötni, nem pedig ráerőltetni a demokráciát, amit nem is értett, és végképp nem kért belőle. Sok pénzt, energiát és hitelességet pazarolt el a Nyugat Afganisztánban. Most ki kell várnia, milyen lesz ez az ország, és nagyon megfontolni, mit tehet azokért, akik ott maradtak és segítségre szorulnak.

Nyilván sokan lesznek ilyenek.

De köztük is sokan lesznek, akik nem kérnek a nyugati emberi jogokból. Az ország most néhány évtizednyit visszalép, mert a műveltek, ügyesek és bátrak mind elmenekültek – ez mindig minden emigrációs hullámnál így van, mindig a legjobbak távoznak. A városokba pedig lassan beköltöznek a vidéki lakosok a kecskéikkel, a burkás asszonyaikkal és a középkori nézeteikkel. Ez történt a nyolcvanas években is, amikor bevonultak az oroszok, és ötmillió ember hagyta el az országot. Amiben talán mégis más a helyzet, hogy az afgán társadalom nagyon fiatal. Az utóbbi húsz évben rengeteg gyerek született, ők már az internetnek, a külföldi rokonoknak köszönhetően többet tudnak, mint a szüleik, mások az igényeik. A nagy kérdés, hogy velük mit tudnak kezdeni a tálibok.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/48. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene